Vissza az idei számokhozAz október 10-i lapokból tudható, hogy megkezdődött a Modern Magyar Művészeti Múzeum nyilvános szakmai vitája. A különös eseménysorozatban, ami immáron egy esztendeje zajlik az új Nemzeti Színház mögé tervezett múzeum körül, nem ez az első meglepetés. Idén nyáron ugyanis egyszer csak elkészült a Modern Magyar Művészeti Múzeum általános koncepciója. Ez azért volt váratlan, mert az épület tervei a nyár közepe óta készen vannak ugyan, tehát a formai kialakítás jóval megelőzte a tartalmit, vagyis azt, mivel kíván foglalkozni az új intézmény. A szakmai program elkészülte mégis váratlan volt, hiszen az év elején egy televíziós vitában Ács Tamás, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes államtitkára azt mondta, hogy az új múzeum igazgatói tisztére rövidesen pályázatot írnak ki, és a nyertes fogja kialakítani a programot, az intézmény tevékenységi körét. Mondani sem kell, hogy ilyen pályázat a mai napig nem jelent meg, viszont nagy titokban - megjegyzendő, hogy a titokzatosságok terén sem ez az első a sorban, hadiintézmény sem készülhetne a nyilvánosság nagyobb kizárásával - egyszer csak megszületett a program. Már a nyár folyamán sok szakember megkapta, megszerezte a koncepciót, de nem hivatalos formában. Szeptemberben már néhány állami intézmény vezetőjéhez a minisztérium elküldte véleményezésre a hét oldalt, így ha nem is a teljes nyilvánosság, de egy szűk kör, többnyire a minisztérium szakmai és munkáltatói felügyelete alá tartozó vezető, mindenestre már olvashatta a tervet. Kovács Péter, a székesfehérvári múzeum nyugalmazott, ilyenformán független művészettörténésze a Mozgó Világ októberi számában Modern magyar művészeti múzeum? című írásával és az általános koncepció publikálásával törte meg a csendet, és igen keményen megbírálta a hevenyészett elképzelést. A vita valóban elkezdődött.
A tervezet illeszkedik az eddig történtekhez, és elolvasva érthetővé válik a nagy titokzatosság. Bizonyára sokkal bölcsebb lett volna ezt a programot örökre eldugni. Röviden és egy mondatban összefoglalva: a program művészettörténeti, muzeológiai és jogi szempontból egyaránt dilettáns fércmunka. Talán érdemes visszakanyarodni, már csak a mottó értelmében is, a történet elejéhez.
Egy éve, 2000 őszén nyilvánossá vált, hogy a magánbefektetők által létrehozandó dél-pesti új városközpont egyik épületrészét a kulturális kormányzat Modern és Kortárs Művészeti Múzeumként kívánja működtetni. Szokatlan konstrukció, amely azonban állítólag nem ismeretlen megoldás a világban. A tervről eleinte rendkívül kevés információ került nyilvánosságra, majd hirtelen felgyorsultak a dolgok. A nemzeti kulturális örökség minisztere szándéknyilatkozatot írt alá a befektetőkkel az új múzeumról, majd sajtónyilatkozatok sorából derültek ki az új művészeti múzeum körvonalai. A művészettörténészi, művészeti-muzeológusi közvélemény a híradások nyomán felbolydult, a szakmai szervezetek megkíséreltek az újsághírek nyomába indulni, s igyekeztek kideríteni, hogy mi fog valójában történni, milyen tervek készültek, milyen elképzelések alapján születik meg a XXI. század első művészeti múzeuma. Az eredmény elég lehangoló volt, hiszen az egymásnak ellentmondó sajtóhírekből csupán azt lehetett kihámozni, hogy a terv teljesen körülhatárolatlan, kidolgozatlan, miközben az építkezés hamarosan megkezdődik, és egy új, nemzeti intézmény van születőben. A szakma, az AICA (a Műkritikusok Nemzetközi Szövetségének) magyar tagozata, a Régészeti és Művészettörténeti Társulat, a Magyar Festők Társasága nyilvános vitát rendezett a C3 Művészeti és Kommunikációs Központban, ahova a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának képviselőit és a múzeumtechnikai koncepció kialakítóit is meghívták. A nyilvános vitán világossá vált, hogy egy látszólag előnyös, a valóságban kisstílű gazdasági megoldás jön létre a modern - tehát a XX. század mintegy hat-hét évtizedének -, valamint a kortárs - tehát napjaink - magyar művészetének bemutatására. Ekkor még nem lehetett tudni, hogy az alternatívák közül valójában melyik valósul meg.
2000 késő őszén a következő információk kerültek nyilvánosságra az újságokban:
1. A Trigránit Rt. és a Dunasétány Székház Kft. nevű befektetőcsoportok a kétmilliárd forintért megvásárolt, volt expótelken egy száznegyvenezer négyzetméteres épületegyüttest építenek, amelynek egy kis részén, körülbelül hétezer négyzetméteren Modern és Kortárs Művészeti Múzeum lesz. Az ötlet pályázatára hét építészt hívtak meg, majd végül a Zoboki, Demeter és Társaik építésziroda kapta meg a tervezés jogát. Mindez egy privát cégnek jogában áll, a baj ott kezdődött, hogy a szakmai koncepciót a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma minden előkészítés nélkül adta meg a tervezőknek.
2. A nemzeti kulturális örökség minisztere szerződést írt alá a Trigránit Rt.-vel és a Dunasétány Székház Kft.-vel, miszerint az állam 2,5 milliárd forintért tíz év alatt részletekben megvásárolja az épületet, ami ezáltal nemzeti intézménnyé válik. Ezzel tulajdonképpen megkerülték a nyilvános építészeti pályázatot, a közbeszerzési törvényt.
3. Szintén a sajtóból tudható, hogy a miniszter szerint ez a múzeum nem rendelkezik majd saját gyűjteménnyel, és nem lesz vásárlás sem. Ez a jelenleg érvényes múzeumi törvénnyel ellentétes, hiszen múzeum az, aminek leltár szerinti gyűjteménye és gyűjtőköre van. A megrendelőt nyilván az Ernst Múzeum néven ismert kiállítóhely elnevezése téveszthette meg, amely csak nevében múzeum, de nincs gyűjteménye.
4. A miniszter szerint számos múzeum raktári anyaga ritkán kerül a nyilvánosság elé, ezeket szándékozik majd az új intézmény bemutatni. Ez nem igazán nagyszabású elképzelés, és erre a törvény szerint a létező múzeumokat nem lehet kötelezni.
5. Ugyancsak egy sajtóközlemény adta hírül, hogy magángyűjtemények, -letétek és műtárgyajándékok kaphatnak kiállítási lehetőséget az új intézményben. Ez kifejezetten kiállítótermi, befogadó intézményi funkciót jelent, s jogilag és erkölcsileg is kérdéses az ilyen műtárgyak bemutatása közpénzből emelt épületben.
A tavaly őszi vita nyomán nem sok újdonság derült ki, hatására mindössze a múzeumépület területét növelték meg valamelyest.
A szakmai szervezetek tiltakozásukat közzétették az újságokban, melynek lényege az volt, hogy mielőtt építészeti tervek készülnek, illik kidolgozni a koncepciót és a funkcióra vonatkozó elképzeléseket. Egybehangzó véleményük szerint előnyösebb lenne, ha az épület a korszakkal foglalkozó két nagy múzeum - a Magyar Nemzeti Galéria és a Kortárs Művészeti Múzeum/Ludwig Múzeum - valamelyikének részeként működne. Felvetették azonban azt is, hogy a tíz évig törlesztendő évi 250 millió forintot inkább műtárgyak vásárlására kellene költeni, semmint egy új épületre.
2001. január elején a már említett televíziós vitában a minisztérium képviselője lényegében minden szakmai javaslatot elhárított, és a "kölcsön-"épület tervezése megkezdődött. Ugyancsak ebben hónapban derült ki az is, hogy miniszteri biztost neveznek ki a beruházás irányítására, és meghirdetik az igazgatói pályázatot (Magyar Hírlap, 2001. január 13.).
Az Octogon építészeti folyóirat tavaszi száma körkérdést intézett művészeti szakemberekhez, természetesen az épületre koncentrálva. Az egész programot alapvetően ellenző írásomat értelmetlenre rövidítették, majd kérésemre kihagyták.
A Mozgó Világ áprilisi számában Kovalovszky Márta művészettörténész A csodák palotája című írásában összefoglalta az eseményeket, bírálta az előkészítetlenséget, és példaként komoly történeti elemzést publikált a XX. században létrehozott művészeti múzeum - a Szépművészeti Múzeum - alapítástörténetéről, a szakmai és gyűjteményi program előkészítéséről.
Az építészek eközben hozzáfogtak a tervek elkészítéséhez. A terv, megelőzve a programot, a nyár folyamán elkészült, tehát már nincs miért vitatkozni róla. Bizonyára az építkezés is kezdetét veszi előbb-utóbb, ennek folyományaként a következő kormányok tíz évig törleszthetik a kölcsönt. Eredetileg a múzeumépítés melletti legfontosabb érv az volt, hogy a magántőke hozza létre az új intézményt, de 2001 őszére már úgy tűnik, ez sem igaz eredeti formájában. A hírek szerint az épületegyüttes "52 milliárdos építési költségét a kormány magára vállalja" (HVG, 2001. október 27.).
Bellák Gábor a Magyar Nemzeti Galéria XIX. századdal foglalkozó művészettörténésze, közelebbről Benczúr Gyula művészetének avatott szakértője. Őt kölcsönözte a szakmai terv kidolgozására a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a Magyar Nemzeti Galériától. Mi sem volt kézenfekvőbb számukra, hogy egy XIX. századi szakértő a legmegfelelőbb a XX. század művészetének múzeumához. Bellák bátran kezdett, s az új intézmény érdeklődési körének időhatárát a XIX. századtól való elhatárolással indította, a XX. század kezdetét pedig 1910-re datálta. Eszerint: "A Modern Magyar Művészeti Múzeum a 20. század magyar képzőművészeti alkotásait gyűjti, azokon belül is elsősorban a kb. 1910-től kb. 1980-ig tartó időszak munkáit.
1910 körül jelennek meg a magyar művészetben azok a modern tendenciák, amelyeknek közvetlen előzményei is már a 20. századhoz kötődnek, illetve amelyeknek képviselői is zömükben már az 1900-as években kezdték pályafutásukat; olyan alkotók tehát, akiknek nincs, vagy csak csekély a 19. századra eső munkásságuk."
Ennek nincs sok értelme, hiszen a századforduló legmeghatározóbb művészeti iskolája, a nagybányai művésztelep tevékenysége elég alaposan a XIX. században gyökeredzik, az ehhez a körhöz kötődők közül számosan a XX. század első harmadáig jelen vannak a művészetben, és akkor hatásukról és az ellenük lázadókról még csak nem is beszéltünk. Ezen az alapon Csók Istvánnak vagy Rippl-Rónai Józsefnek nincs keresnivalója ebben a múzeumban. Ugyanilyen kérdéses az 1980-as záróidőpont.
"Az 1980 körüli években pedig (Kondor Béla, Schaár Erzsébet, Ország Lili, vagy éppen Hajas Tibor halálával) véget ér az újabb magyar művészetnek az a heroikus korszaka, amelynek alkotói még hittek a művészet megtisztító erejében, "világkép-szerűségében", a művészet nagy eszméjében."
Ez szintén erősen vitatható, hiszen 1980 körül nem ért véget semmi, és egyébként is a művészek mindig is hisznek a művészetben, annak "világképszerűségében", heroizmusában. Ezek olyan közhelyek, amelyek korszakhatárokat semmiképpen nem indokolnak, ráadásul a halálozási lista elég felületes, hiszen Kondor 1972-ben, Hajas pedig 1980-ban halt meg. Arról nem is beszélve, hogy művészetfelfogásuk legalább annyira különbözik egymástól, mint a XIX. századé a XX. századétól. Azonban ennél is különösebb az 1980 utáni művészet jellemzése:
"Ami a 80-as évektől jött - a humor, a sokszor parodisztikus önreflexió, a századvég baljós és abszurd előérzete, az üresség, az értékvesztés problémái, az értékpluralizmus, stb. már közelebb áll - nagy általánosságban [sic!] - korunk művészeti világához."
A századvég művészetének ilyen közhelydús summázata egyrészt nem szakemberhez méltó. Másrészt, a manierizmustól a szimbolizmuson át a szecesszióig számos áramlatra alkalmazható ez a dekadenciateória, ha már a szerző ezt a vonulatot tartja az utóbbi negyedszázad művészetéből kiemelendőnek.
Az egész koncepció alapján érthető Bellák "kikölcsönzése": a rossz megrendelői követelményeket egy XX. századi szakértő nyilván nem lett volna hajlandó "bérműtörténészként" papírra vetni és ezzel magát teljesen komolytalanná zülleszteni.
"A múzeum gyűjteményének kialakítása kétféleképpen képzelhető el.
1) Saját gyűjtemény létrehozása, vásárlás útján, illetve ajándékozások eredményeképpen.
A múzeum gyűjteményének alapja Vasilescu János magángyűjteménye, melynek gerincét Ország Lili életműve, illetve az Európai Iskola alkotóinak művei alkotják. A múzeumnak szándékában áll akár fontos műveket, akár jelentős magángyűjteményeket megvásárolni, vagy más múzeumok anyagával együtt tartós letétként őrizni és bemutatni."
A Vasilescu-gyűjtemény, kiválósága ellenére, nem tartalmazza a XX. századi magyar művészet teljességét, és jelenlegi jogállása is - a bíróság tulajdonjogi okokból éppen zárolta - kétes. Különös elképzelés egy magángyűjtemény köré építeni egy múzeumot, mert az óhatatlanul is a gyűjtő ízlését fogja képviselni. Ha a Vasilescu-gyűjtemény mellé más magángyűjteményeket vásárolnak, az ezen az alapelven sokat nem változtat. Egy Modern Magyar Művészeti Múzeum így még iziben nem teremthető meg.
"2) Letéti gyűjtemény létrehozása más múzeumok, magángyűjtemények anyagából.
A letéti gyűjtemény alapját a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő olyan kiváló alkotások képezik, amelyek az utóbbi évtizedekben nem, vagy csak alig kerültek a hazai közönség elé. A Magyar Nemzeti Galéria a magyar művészet legnagyobb gyűjteménye, természetes, hogy nem tudja teljes raktári anyagát még ideiglenesen sem bemutatni. Az új múzeum alapítása jó alkalom arra, hogy számos eddig ismeretlen remekmű váljon láthatóvá a nagyközönség előtt."
Szerzőnk csúsztat, valamint muzeológiai ismereteinek hiányáról tesz tanúbizonyságot, amikor azt állítja, hogy a múzeumi raktárak mélyén nem látható kincsek lapulnak. Magyarországon a XX. század múzeumi gyarapítástörténete úgy alakult, hogy a megnevezett időszak kiemelkedő mestereinek főművei döntő többségükben közgyűjteményekben vannak és láthatóak. Ugyanez vonatkozik ezen alkotók főműnek nem tekinthető alkotásaira is, valamint a "másodvonal", vagy a "középmezőny", esetleg a "kismesterek" munkáinak múzeumérett darabjaira is. Természetesen egy múzeumban igen sokféle tárgynak kell lennie, ez a múzeum eredeti, ha úgy tetszik, hagyományos funkciójából fakad, azaz gyűjt, megőriz, konzervál, feldolgoz és bemutat. Igen sokféle tárgynak kell egy múzeum raktárában lennie ahhoz, hogy egy korszakról átfogó képet alkothassunk, és ezek tematikus kiállításokon is bemutathatóak legyenek. A gyűjtemény, a kiállított és raktári anyag összessége a múzeum aranyfedezete. Másrészt a történeti gyakorlat azt bizonyítja, hogy a múzeumi vásárlások sem mindig sikerülnek tökéletesre. Adódhatnak tévirányok, rosszul felismert értékek, melyeknek ugyanakkor művészetszociológiai, kortörténeti, művészetpszichológiai okokból mégiscsak gyűjteményekben van a helyük. Azonban ennek a fordítottja is igaz: időnként alulbecsült vagy értéktelennek, korszerűtlennek tartott művek a korízlés, a korszellem változásával újra felértékelődnek. Ebből fakadóan óhatatlanul nagy az a műmennyiség, aminek raktárban van a helye. Kiállítást lehet belőlük összeállítani, de felesleges egy önálló múzeumot erre a tárgykategóriára létrehozni. Arról nem is beszélve, hogy a korszak - a két világháború közötti időszak - alkotásai, amelyek ennek az új intézménynek a legnagyobb részét képeznék, a magyar múzeumok - és nem csupán a Nemzeti Galéria - kiállítási falain láthatók. Az a műtárgy-kategória, amely nincs a múzeum falán, az vagy nem főmű, vagy nem kiemelkedő alkotó munkája. A hazai viszonyok úgy alakultak, hogy ezzel a "nem látható" sávval a műpiac foglalkozik, mondom mindezt anélkül, hogy a műkereskedelem rendkívüli fontosságát alábecsülném. Rippl-Rónai József szinte öszszes főműve közgyűjteményben van és látható, a kevésbe jelentős, a "nem főmű" kategóriába tartozó alkotásai kerülhetnek a kereskedelembe. Kontuly Béla, Pekáry Jenő, Sassy Attila és mások lehetnek nagyon érdekes közép- és kismesterek, egy-egy kiállításon rávilágíthatnak új összefüggésekre, de egy múzeum falait velük tölteni meg csak értékzavart okoz, azaz méltatlanul felértékel, és ez a műkereskedőkön kívül senkinek nem jó.
A megbízók és az őket szolgaian követő Bellák nincsenek tisztában azzal, hogy a "hosszú távú, tartós letét", amire az egész új múzeum koncepciója alapozódik, a XX. század folyamán igen lejáratódott gyakorlat Magyarországon. A gyűjteményátcsoportosítások honi gyakorlata eddig sem vezetett jóra, ezt gyűjteménytörténeti tragédiák sora bizonyítja. A legismertebb negatív példája ennek a fordulat éve környékén megkezdett és 1958-ban befejezett történet, a főváros gyűjteményének kvázi államosítása volt. A "korszellem" jegyében 1949-52 között Pogány Ö. Gábor az átmenti megszüntetése előtt a legnagyobb magyar művészeti gyűjtemény, a Fővárosi Képtár utolsó igazgatója első lépésként ezt az anyagot először az Országos Képtárral, a Szépművészeti Múzeum magyar anyagával egyesítette. Így jött létre 1958-ban szovjet mintára (Tretyakov Képtár) a Magyar Nemzeti Galéria, tizenkétezer tartós letéti tárgy segítségével, amelyek a mai napig a Nemzeti Galériában vannak.
Bellák másik érve a letét mellett szintén hamis: "A tartós letét fogalma teljességgel bevett fogalom a muzeológiában, s többnyire azzal az eredménynyel jár, hogy mindkét intézmény jól jár vele. Akár a cecei Csók István-Emlékház, akár a Ráckevei Városi Képtár, akár a nagykállói Ámos Imre-ház, sőt a pécsi Csontváry-Múzeum is éppolyan jól járt a Magyar Nemzeti Galériától letétbe vett tárgyakkal, mint a Magyar Nemzeti Galéria."
Először is a nevezett intézmények nem múzeumok, hanem kiállítóhelyek. Ennek, ha lehet, negatív iskolapéldája éppen a pécsi Csontváry Múzeum, ahol lassan négy évtized fecsérlődött el azzal, hogy egy nem múzeumként funkcionáló kiállítóterem falain lógnak a Nemzeti Galéria Csontváry-képei. Ez a kiállítóhely soha nem működött úgy, mint egy múzeum, mint mondjuk a Van Gogh Múzeum, ahol tudományos kutatómunka, publikálás folyik, különféle kiállításokat rendeznek, ezáltal be tudott épülni a világ múzeumi hálózatába. Ez a rossz megoldás az oka annak az állandó kudarcnak, hogy Csontváry művészetét képtelenség elismertetni ad hoc kiállításokkal külföldön. Ezen a sikertelenségen leginkább mindig a politikusok szoktak csodálkozni. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét tulajdonosi szempontból meg lehet bontani, mivel állami gyűjtemény, de ennek a megoldásnak jelenleg ellentmond a múzeumi törvény és minden szakmai szempont. Ismét Bellákot idézem: "Alapul szolgál egyrészt a Vasilescu-gyűjtemény, másrészt pedig a Magyar Nemzeti Galéria anyagának egy része. Fel kell ugyanakkor kérni a nagyobb vidéki múzeumok, valamint a BTM Kiscelli Múzeumának vezetőit, hogy segítsenek egy olyan letétbe vehető anyag kialakításában, amely a Modern Magyar Művészeti Múzeum első kiállításának alapja lehet."
A Vasilescu-gyűjtemény jelenleg bírósági zárlat alatt van.
Ez az a pont, ahol jogosan felvethető a Magyar Nemzeti Galéria "örökös" főigazgatójának felelőssége, aki ennek a tervezetnek a megszületése óta asszisztál az általa vezetett gyűjtemény szétszedéséhez. Ha nem akar olyan gyászos emlékű szereplővé válni, mint elődje, Pogány Ö. Gábor, talán felemelhetné szavát, vagy ha ehhez kevés a bátorsága, esetleg helyesebb volna felmentését kérnie.
A nagyobb vidéki múzeumok anyagához ugyancsak nem volna ildomos hozzányúlni. Ezek önkormányzati tulajdonban vannak, hosszú távú kikölcsönzésük a politikai ráhatást sem nélkülöző akcióvá válhat egy pillanat alatt. Ugyanakkor hátborzongató víziónak tűnik, hogy egy "múzeum" anyagának összeszedése vidéki múzeumokból azon fog múlni, hogy az illető önkormányzatban éppen milyen öszszetételű a politikai többség. Másrészt remélhető, hogy a vidéki kollégák szakmai felelősségtudata nagyobb, mint a legnagyobb állami gyűjtemény igazgatójáé.
A BTM Kiscelli Múzeuma nevű intézmény nem létezik - valószínűleg a BTM Fővárosi Képtárra gondolhatott a szakértő -, s ez az intézmény a letéti megoldás egyik legnagyobb károsultja volt a történelem folyamán.
Ugyancsak össze nem tartozó dolgok összekavarása a gyűjteménykialakítási elképzelés következő része: "Ismert ugyanakkor, hogy sok komoly magángyűjtemény hasonló elhelyezési gondokkal küzd. A bankok páncéltermeiben vagy akár múzeumi letéti raktárban őrzött értékes tárgyakat nem egy tulajdonos szívesen bocsátaná közszemlére, sokuk akár nevük vagy cégük feltüntetésével együtt is."
Más egy kiállítás, és más egy múzeumi gyűjtemény kialakítása. Az előbbi esetében természetes megoldás kölcsönműtárgyakat - akár letétként is - szerepeltetni, míg az utóbbi eset legalábbis kétes: nem lehet egy múzeumot döntően magánletétekre építeni. A letét tulajdonjoga normális esetben nem változik, s ha egy gyűjtemény döntően nem saját tárgyakból teremtődik meg, akkor az nem nevezhető közgyűjteménynek (a múzeum elnevezés ugyanis Európának ezen a felén közgyűjteményt jelent), tehát nem illik rá közpénzt költeni.
A következő fejezet A Modern Magyar Művészeti Múzeum kiállításai címet viseli. Az Alapelvekben meghatározottak szerint a gyűjtemény nélküli "múzeum": "...nem a hagyományos történeti-stílustörténeti vonalat domborítja tovább, hanem korszerűbb, új összefüggéseket kirajzoló programot jelenít meg... A modern művészeti múzeumnak, véleményem szerint, elsődleges feladata, hogy a fő művészettörténeti ismereteken kívül ráirányítsa a figyelmet azokra a problémákra, amelyek a 20. század emberét, művészetét foglalkoztatták, s amely problémák egy pár évig még a mi korunkét is... inkább a kevéssé látott és kevéssé publikált raktári anyagra kíván támaszkodni... Egy új csoportosításban új nevek, kevésbé ismert művek, kisebb mesterek is más megvilágításba kerülnek, s ez bizonyosan hozzásegít majd a 20. századi magyar művészetről kialakított képünk megváltoztatásához."
A klasszikus, XX. századi modern magyar művészetről elég pontos művészettörténeti közmegegyezés létezik. Friss publikációk, szakkönyvek állnak rendelkezésre, mint például a közelmúltban megjelent, Andrási Gábor, Pataki Gábor, Szücs György és Zwickl András által írott Magyar képzőművészet a 20. században című összefoglaló kötet. Nem vonom kétségbe, hogy a művészetről kialakult egyezményes kép változhat, de praktikusan igen valószínűtlen, hogy a különböző kismesterekből néhány kiállítás nyomán Picasso válna, vagy olyan rejtett remekek bukkannának elő a raktárak mélyéről, melyekről a gyűjtemények kezelőinek eddig nem volt tudomása, vagy netán művészettörténeti értéküket hibásan határozták volna meg. Ez az idea természetesen a műkereskedelemtől, műgyűjtőktől kölcsönzött, akiknek nyilvánvaló érdekük az éppen fennálló értékrend változtatása. De ez nem átértékelés, hanem devalválás.
A Kiállítási koncepciók fejezet bevezető részében nincs sok szemérmeskedés a kölcsönzés terén: "Az alább vázolt tematikus csoportok meglehetősen rokonok azzal, ahogy a londoni Tate Modern tagolja állandó kiállításának anyagát - írja a szerző. Ezek a következők: - 1) A történelem Labirintusából az utópiák történelem nélküli Rendjéig. 2) Mikrokozmosz: a tárgyak, csendéletek, helyszínek, enteriőrök. 3) Táj és természet. 4) Az ember: arcok, testek, aktok. Az emberi mozgás."
Alapvetően mulatságos és komolytalan, hogy olyan teljesen eredeti tematikák kiötléséhez, mint mondjuk a Táj és természet, Londonig kellett szaladni. Pedig ilyen tematikus címek kiötlésében a XX. századi magyar szakemberek is verhetetlenek, mint például: Magyar táj magyar ecsettel, Közösségi művészet felé, Magyar otthonok, Magyar katona a szabadságért, Dolgozó emberek között - hogy csak a jobbakat említsem.
Az igazi baj azonban ott van, hogy azon túl, hogy itt nem egy múzeum kialakításáról, hanem mindössze egy festészeti kiállításról van szó, amelyben a kölcsönkoncepcióra a XX. század magyar művészete felaggatódik. Ennek az elképzelésnek a középpontjába Ország Lili Labirintus című munkája kerülne.
("A látogató... mindjárt szembesülne a magyar művészet egyik legkomorabb, legsúlyosabb, s a 20. századi ember problémáit legkomolyabban összefoglaló művével, s szinte megtisztulva benne, kelhetne útra abban a kiállításban, ami a 20. század művészetét tekintené át. A Labirintus végpont. Ezért tartom célszerűnek kiindulópontnak venni. Ha már egy múzeum lemond a kortárs képzőművészet bemutatásáról, akkor legalább úgy metsszen ki egy szeletet a 20. századból, hogy annak legbizonytalanabb részét, nevezetesen a végét, vegye adottnak [legyen ez Ország Lili munkája], s abból indulva, leegyszerűsítve: "visszafelé haladva" a látogató úgyis megérti valamikor az 1910 körüli évek munkáinál, hogy innen már nincs tovább."
Ország Lili Labirintusával több baj is van. Minden kitűnősége ellenére egészen bizonyos, hogy nem a XX. századi magyar művészet középpontja, és pláne nem a végpontja. Erre felfűzni a század művészetét, erőltetett elképzelés. Ennek az oka nyilvánvalóan az, hogy a Vasilescu-féle gyűjtemény a kiindulópont, bár abban a kollekcióban igencsak kevés a Labirintus-sorozathoz tartozó mű. Ezekből egyébként több mint ötven kép a Fővárosi Képtárban, a többi pedig a Magyar Nemzeti Galériában van. Mint a Fővárosi Képtár igazgatója szakmailag - és történetileg - igen komolyan ellenzem azt, hogy a főváros képzőművészeti gyűjteményének egy részét újra "hosszú távú tartós letétbe" helyezzék. Az ilyesmit a fordulat éve táján még meg lehetett tenni, ma talán mégsem volna ildomos.
A Bellák-féle kiállítástervezet részletes leírása az adott tematikus egységtől függetlenül arra a koncepcióra épül, hogy a Magyar Nemzeti Galéria raktári anyagában lévő nagy nevek mellé kevésbé fontos nevek kerüljenek. Feltételezem, hogy ezért szerepel A történelem Labirintusából az utópiák történelem nélküli Rendjéig nyakatekert címet viselő fejezetben együtt Rippl-Rónai és Batthyány Gyula, Deim Pál és Mokry Mészáros, Csók István és Sassy Attila. Csontváry csak azért nem, mert ő nem elérhető. (Az ő valamennyi főműve azonban más múzeumok állandó kiállítási darabja.) Ugyanez az összevissza való társítás vonul végig a többi téma felvázolásánál is.
A koncepciótervhez mellékelt, hevenyészett tárgylistákból az derül ki, hogy fontos, kevésbé kiemelkedő és lényegtelen alkotások és nevek kerülnek egymás mellé. Csóktól mondjuk szerepel az egyértelműen főmű, A keresztapa reggelije és mellette a Margit-híd című képe, ami nem jelentékeny alkotás. Mind a kiállítási tervből, mind pedig a tárgylistákból egyértelműen hiányzik mindaz, ami nem festészet, mintha a XX. század magyar művészete semmi olyat nem hozott volna létre a szobrászat, grafika, textilművészet, kerámia, installáció stb. területén, ami a Modern Magyar Művészet fogalomkörébe tartozna. Más megközelítésben szinte teljes egészében hiányzik a klasszikus avantgárd Kassáktól Huszár Vilmoson át Moholy-Nagyig. Nincs jelen a 20-as évek emigrációs művészete, de a határokon túli magyar művészet is teljes egészében kifelejtődött. Az összeállított anyagból kitűnik, hogy a két világháború közötti, konzervatív művészet kapja a hangsúlyt, a progresszív művészetnek nyoma sincs: a szemlélet tehát egyértelműen reakciós.
Arra az esetre, ha ez az épület megépül, szívesen adok kölcsönbe néhány ötletet, szempontot, hogy ezt a jelenlegi, teljesen alkalmatlan, szakszerűtlen és értelmetlen koncepciót felváltsák.
Történeti tekintetben nyilvánvaló, hogy pápák, királyok, arisztokraták, majd gazdag polgárok és a felvilágosult államok mindig tudták, hogy kortársaik alkotásait, a jelenkor művészetét kell gyűjteni. Érdemes volna őket követni, és nem a meglévő gyűjteményekben turkálni. Az új épületet a legjobban akkor lehetne hasznosítani, ha mondjuk egy teljesen új, a mától, vagyis 2001-től induló művészet gyűjtésére szánnák.
Másrészt érdemes lenne talán áttekinteni, hogy milyen gyűjteményi egységek azok, amelyek különféle okokból esetleg valóban kevésbé láthatóak. Elég szomorú, hogy legkevésbé az utóbbi fél évszázad alkotásai szerepelnek a különféle közgyűjtemények falain. Ha valamit, hát ezt érdemes lenne pótolni. De erre nem szükséges új intézményt alapítani, mindössze el kell dönteni, hogy mire kívánjuk a nagyobb hangsúlyt helyezni. Ha a közelmúlt története a fontosabb, akkor az új épületet a Magyar Nemzeti Galériához kell kapcsolni, és annak jelenkori gyűjteménye mutathatja be a korszakot. Ha az élő művészet a fontosabb, akkor a Kortárs Művészeti Múzeum/Ludwig Múzeum filiáléjaként működhetne az épület, s programját rá lehet bízni az ottani szakemberekre. Ez sok tekintetben egybeesik az előbb említett élő művészet támogatásával, de azzal a többlettel, hogy lenne egy olyan gyűjtemény, ami mellesleg nemzetközi kitekintéssel is rendelkezik. Ezek a megoldások ugyan nem teszik lehetővé, hogy egy teljesen új intézmény alapítójaként tűnjön fel a politika, de talán egy fiókintézmény felavatása mégis hasznosabb lenne.
A magángyűjtemény-megoldás is elképzelhető, amennyiben a gyűjtő nem letétként, hanem ajándékként - tehát a tulajdonjogáról is lemondva - adja a műveket. Ilyen is van, közismert, hogy László Károly, a Svájcban élő gyűjtő évek óta szeretné sokszínű gyűjteményét Magyarországnak adni. Igaz, ebben az esetben új nevet kellene adni a háznak, ami máskülönben nem túl nagy baj, hiszen ez a MOMAMŰMÚ úgysem valami szerencsésen hangzó megoldás.
1974. december 30-án Tóth Endre rendőr alezredes, a Belügyminisztérium III/I. csoportfőnöksége 1-es osztályának vezetője - a Történeti Hivatalban őrzött dokumentumok tanúsága szerint - levelet írt a III/III. Csoportfőnökség 4. osztálya egyik tisztjének. Az alezredes levelében tudatja, hogy Rév István magyar állampolgárt további feldolgozásra a III/I. csoportfőnökség átadja a III/III. csoportfőnökségnek. A levél így folytatódik: "Rév személyével perspektivikus célból foglalkoztunk, feladatai végrehajtása után munkájára igényt tartunk." A dokumentumot (amelyet a MIÉP havilapja egy Demszky Gábort gyalázó írás mellékszálaként közölt) bemutatták és többször felolvasták az egyik magántévé Sajtóklub címen sugárzott műsorában. A szöveg megtalálható az internet egy amerikai címen működő ingyenes tárhelyén, számtalan címre megküldték elektronikus üzenetként, vélhetően a Sajtóklubban szereplő egyik újságíró több fórumot nyitott róla az egyik internetes honlapon.
A dokumentumot ismertem. Közel két éve kértem ki a velem kapcsolatos dokumentumokat a Történeti Hivatalból. Ugyanis megfigyelt célszemély voltam. A rólam megfigyeltként ott lévő iratokon kívül ezt az egyetlen, szintén a - más célból történő - megfigyelésemmel foglalkozó belső levelet kaptam kézhez.
Nem kell történésznek lenni, még újságírónak sem ahhoz, hogy érthető legyen: a közölt irat az állítja, hogy a titkosszolgálatok perspektivikus célból megfigyeltek azért, hogy eldöntsék, használható lehetek-e számukra. A hírszerzéssel foglalkozó (III/I.) csoportfőnökség úgy ítélhette meg, hogy a belső elhárítással foglalkozó (III/III.) szervezet talán nagyobb hasznomat vehetné, ezért küldhették át az anyagomat, amit azután később, amint ezt a dokumentumra kézzel írt megjegyzés tanúsítja, viszszaküldtek. A "feladatai végrehajtása után munkájára igényt tartunk" félmondat nem engem kompromittál; a szövegösszefüggésében - "további feldolgozásra" - egyértelmű, hogy a kommunista titkosrendőrség saját terveiről és nem az én cselekedeteimről beszél. Saját aláírásomért, mondataimért, tetteimért magam felelek. A nyilvánosságra hozott dokumentumban nem én beszélek. Nekem a dokumentummal kapcsolatban nincs történetem. Tóth Endre r. alezr. mondataiért Tóth Endre rendőr alezredes, illetve az általa képviselt szervezet felel. Engem sohasem keresett meg a titkosrendőrség egyik részlege sem, beszélgetésre sem invitáltak soha "útlevélkérelmének ügyében". 1974-ben még a szüleimnél laktam, ezek szerint a megfigyelés őket is érintette. Nem tudom, végül miért döntött úgy a III/I. és a III/III. csoportfőnökség, hogy eláll terveitől. Sem a Történeti Hivatalban, sem más titkos archívumban nem lehetnek olyan hiteles dokumentumok, amelyek politikailag vagy emberileg kompromittálhatnának.
A történet már eddig sem kizárólag személyes ügyem. Történész vagyok, egyetemen tanítok, a sajtó nyilvánosságában is módom van kifejteni a véleményemet. Közszereplő vagyok, és egyetértek azzal, hogy a köznek joga van tudni, hogy kivel áll szemben, milyen a múltja és jelene annak, aki a nyilvánosság előtt szerepel. Egy történeti archívum igazgatójaként helyesnek tartom, ha egy levéltár minél kevesebb korlátozással él, ha anyagai megismerhetők a kutatók számára. De egy kutatót és egy újságírót is különleges felelősség terhel: képesnek kell lennie eldönteni, hogy a kiváltságos helyzetéből adódóan számára hozzáférhető információval miképpen kell etikusan bánnia. A rosszul vagy tisztességtelenül használt információ a tények meghamisításához, emberek meghurcolásához vezethet.
A MIÉP folyóiratának írását K. I. monogrammal jegyző szerző azt írja, hogy "önmagában az a tény, hogy valakit célszemélyként tartott nyilván a kommunista állam titkosrendőrsége, és erről maradtak fenn dokumentumok, még nem bizonyítja ab ovo e személy fedhetetlenségét". Ez igaz. Martinovics írta II. Ferencnek a börtönből, hogy "én emlékeztettem Őfelségét arra, hogy mindaz megtörténhet, ami most megtörtént". A kommunista titkosrendőrség levele azonban nem bizonyíték egy célszemélyként nyilvántartott személlyel szemben. Történelmi tény és denunciálás között itt húzódik a határ. A dokumentumot nyilvánosságra hozó személyek ezzel nyilvánvalóan maguk is tisztában voltak. Céljuk csak az lehetett, hogy a becsületembe gázoljanak. Az ügyben érintettek közül két újságíró a közszolgálati rádió állandó munkatársa, a harmadik állami pénzből működtetett televízió vezető dolgozója, négyen állandó szerzői a kormányhoz közelálló napilapnak. A Sajtóklub című műsorban az is elhangzott, hogy az ügyvédem által a Magyar Rádiónak küldött felszólítás következtében "meghiúsult ennek a bizonyos közszolgálati médiumnak az elsősége, már ami az anyag közreadását illeti". A közszolgálatban tevékenykedő újságírók szándékosan rosszhiszemű fellépése, a Magyar Rádió egyik műsorának etikátlan ambíciója nem magánügy.
Nem magánügy továbbá, hogy a Sajtóklub szereplői, az internetes fórum hozzászólói nemcsak a személyem, de egy intézmény hitelét is rontani akarták. A Sajtóklub műsorvezetője az október 19-i adásban a következőket mondta: "A Szabad Európa Rádió müncheni archívumában (...) egy hihetetlenül gazdag kartotékrendszert készítettek minden magyarországi közszereplőről. Ez azt jelentette, hogyha Biszku Béla "a" ponttól "b" pontig ment, vagy valamilyen kitüntetést kapott, vagy előléptették, akkor az felkerült a kartotékjára. Ez történelmileg egy felbecsülhetetlen érték. Ez Münchenben még megvolt. De valahogy nem érkezett Rév István intézetébe." A Rév István intézete itt a Szabad Európa és a Szabadság Rádió egykori kutatóintézetének anyagait is magában foglaló Nyílt Társadalom Archívumra utal. A mondat szó szerinti értelme alapján a kartotékoknak valahol München és Budapest között veszett volna nyoma.
A szállítás költségeit a Nyílt Társadalom Archívum állta, de mivel a szállítót a müncheni rádió választotta ki, a csomagolásért, a logisztikáért a Rádió volt a felelős, így, ha az állítás igaz lenne is, a felelősség a Szabad Európa Rádióé lenne. A kartonok azonban megérkeztek Budapestre.
Az Archívum gyűjteményében 3314 (!) archívumi doboznyi életrajzi dokumentum található. Ennek csak kisebb része, 141 doboz az úgy nevezett életrajzi karton. A magyar anyagban 213 doboz tartalmaz biográfiai dokumentumokat, 21 doboz életrajzi kartont őriz az Archívum, egy újabb dobozban a politikai okokból elítélt magyarok életrajzi kartonjai vannak. (A televízióban említett Biszku Béláról 43 darab kétoldalas életrajzi kartont őrzünk.) Életrajzi kartonok találhatók még a csehszlovák, a román, a lengyel és a szovjet szamizdatanyagban. A legnagyobb biográfiai gyűjtemény az úgynevezett Kraus-biofile. Az NDK-ból disszidált Kraus úr 1958 és 1994 között gyűjtötte a szovjet nómenklatúrára vonatkozó életrajzi adatokat, amelyek 507 dobozt töltenek meg. Az életrajzi adatok nagyobb részének - a már feldolgozott anyagnak - katalógusa megtalálható az Archívum honlapján (www.osa.ceu.hu).
Az életrajzi adatok többsége a nyilvánosságból hozzáférhető információkat tartalmaz, bár interjúkból, sőt hírszerzési forrásból származó adatok is találhatóak a gyűjteményben. A kutatók mindenhez hozzáférhetnek, ami közszereplőket érint, annak ellenére, hogy az intézmény nem vállalhat felelősséget az adatok tényszerűségéért. Az egyik kartotékrendszerben dokumentum található egy szovjet pszichiáterről, aki a nyolcvanas években menekült Angliába, interjúkban leplezte le a szovjet pszichiátriai gyakorlatot, majd munkát kapott a híres Tavistock Klinikán, amely egy időben az antipszichiátria központja volt. A szamizdatkartotékok között ugyanerről a pszichiáterről őrzünk adatokat, amelyek azt állítják, a hetvenes évek közepén ugyanő szovjet ellenzékiek kényszerpszichiátriai kezelésében vett részt. Sem én, sem munkatársaim nem ismerjük az ellentmondó állítások valóságtartalmát. Nem is a mi dolgunk eldönteni, melyik állítás állja ki a történeti kutatás próbáját. A történeti igazságnak, ebben az esetben, lelkiismeretes munkával, utána lehetne járni. De a felelőtlen közlés tönkretehetné egy talán tisztességes ember pályáját. Ha azonban a szamizdatgyűjteményben őrzött adatok helytállóak, akkor egy érdemtelen és bűnös ember dolgozik megbecsült pozícióban. Az Archívum nem tehet mást, mint hogy aláírat a kutatókkal egy nyilatkozatot, amelyben tudomásul veszik, hogy az intézmény nem vállalhat felelősséget a megőrzésre átadott dokumentumok valóságtartalmáért, de amelyben a kutatók elismerik különleges felelősségüket a megismert dokumentumok etikus és körültekintő kezeléséért.
Az Archívum működési szabályzata értelmében minden dokumentum, amely az adományozó kifejezett kérésére nem minősül - kivételként - zároltnak, bárki számára szabadon hozzáférhető. Mi nem kérünk kutatási engedélyt. Akit érdekelnek a nálunk található történeti dokumentumok, minden korlátozás nélkül szabadon kutathat. Minden évben több száz új kutató dolgozik az Archívumban, több tízezer oldalt másolunk le (többnyire ingyen) magyar és külföldi megkeresésre, évente két tucat külföldi kutatónak adunk ösztöndíjat, hogy lehetővé tegyük az iratok helyben olvasását. Az Archívum a hidegháború korszakának egyik legfontosabb kutatóhelye, de egyúttal a világ legnagyobb emberjogi archívuma is. Itt található az ENSZ jugoszláv háborús bűnöket vizsgáló bizottságának teljes irattára, egy ideig egy archivistát is alkalmaztunk Hágában, aki a Nemzetközi Törvényszék munkáját segítette a nálunk található anyagok alapján; a Nemzetközi Helsinki Bizottság archívuma, akárcsak az Index on Censorship című folyóirat teljes irattára és a boszniai tömegsírokat exhumáló Physicians for Human Rights nevű szervezet archívuma. Az ENSZ vizsgálóbizottságának anyagaiban a boszniai tömeges erőszakkal kapcsolatos tanúvallomások, a Physicians for Human Rights dokumentumaiban pedig az ante-mortem kérdőívek érthető okokból zárolt anyagok.
Valószínűleg nem minden anyag került át Münchenből és New Yorkból Budapestre. Amikor híre kelt, hogy a Szabad Európa Archívumát Budapestre szállítják, telefonokat kaptam furcsa ajánlkozóktól, akik hol Márai Sándor interjúját akarták pénzért felajánlani, hol 1956-tal kapcsolatos dokumentumokat akartak eladni a dornachi raktárból, ahol a rádiók anyagait őrizték. Ezeket az eseteket a Szabad Európa illetékeseinek tudomására hoztam, mint azt is, hogy a rádióknál dolgozó több elemző dobozszámra vitte magával az iratok egy részét. A határ a magániratok és a Rádió archívuma között nehezen volt megvonható. De minden levéltárnak ez a sorsa: hol a törökök dúlják, hol a németek gyújtják föl, hol a szovjetek bombázzák szét, vagy a szerbek égetik föl Szarajevóban. A Szabad Európa archívuma nem erre a sorsa jutott.
Soros György 15 millió dollár beruházására vállalt kötelezettséget, amikor létrejött a szerződés a Szabad Európa/Szabadság Rádió és a Nyílt Társadalom Intézet között. A hatalmas összegből az ország legmodernebb levéltára épült a Közép-európai Egyetem vezetése alatt, az anyagok nagyobb részét a legújabb nemzetközi levéltári standard alapján katalogizáltuk is. A hatalmas anyag ma nehézség nélkül kutatható, miközben az Archívum nagy öszszeggel támogatja a térség történeti archívumait. A legnagyobb orosz filmarchívum, a krasznogorszki gyűjtemény a mi segítségünkkel készíti elektronikus katalógusát, akárcsak az antikommunista lengyel ellenállás archívuma, a Karta. Az Archívum anyagi segítséget ad többek között a kommunizmus szovjet áldozatait kutató Memorialnak, hazahozatta az 1956-os Nemzetőrség parancsnoka, Király Béla iratait, megvásárolta a Széchényi Könyvtár számára Polányi Mihály leveleit, hazahozta az ENSZ ötös bizottságának magyar vonatkozású anyagait.
Az Archívumban harminc nagy tudású, tisztességes ember dolgozik: magyarok, oroszok, szlovákok, romániai magyarok, szerbek, fehéroroszok. Nálunk dolgozik az adatvédelmi biztos hivatalának egyik első, archívumi ügyekben illetékes volt munkatársa, hogy segítségével oldjuk meg az adatvédelem, a személyiségi jogok tiszteletben tartása során ránk háruló kötelezettségeket. Aki az én szakmai integritásomat vonja kétségbe, mások hitelét is rontja. Amikor Münchenből az anyagok megérkeztek Budapestre, az Archívum főarchivistája az Amerikai Egyesült Államok Clinton elnök által kinevezett volt főarchivistája volt. Az első időktől kezdve három évig dolgozott nálunk, ma az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának archivistája. Utódja ez év augusztusáig egy nemzetközi hírű heraldikus, a Varsói Városi Levéltár volt igazgatója. Ma ő a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség informatikai részlegének vezetője.
Tudtommal a Sajtóklub című műsor résztvevői közül senki sem kutatott még a budapesti archívumban. Pedig egyikük a Közép-európai Egyetem történelem szakos diákja volt. Igaz, az egyetemet nem sikerült elvégeznie, csak a Soros György által biztosított ösztöndíjat vette föl.
Internet-szárnyakon szállt a hír, hogy amerikai rádióállomások mind pastu, mind pedig dari nyelven, tehát a szunniták és a síiták számára egyaránt megszívelendő figyelmeztetést sugároztak. "Figyelem, nemes afgán nép, mint tudják, a koalíció országai naponta humanitárius élelmiszercsomagokat dobnak le az Önök számára. Az élelem sárga műanyag tasakokba van pakolva. Kocka vagy tégla alakú csomagokban érkezik meg. Az élelmiszer igen tápláló. Azokon a területeken túl, ahová az élelmiszert dobják, repeszbombákat is ledobnak. Ezek a bombák is sárgák. Minden ilyen bomba felrobban, mihelyt talajt ér, de bizonyos speciális körülmények között nem robban fel." Ennek az utolsó, némelyest önellentmondásos mondatnak az értelmezéséhez tudni kell, hogy a repeszbombák bádogdobozok, amelyek a földnek ütődve kisebb bombákká hasadnak. Ezeknek mintegy öt-hét százaléka a földbe fúródva éveken át megőrzi pusztító erejét. Emberjogi szervezetek ezért elítélik használatát. Ann Clwyd angol munkáspárti képviselőnő arra hivatkozva tiltakozott alkalmazásuk ellen, hogy ez a fegyver éppúgy veszélyezteti az ártatlan polgári lakosságot, mint a taposóaknák.
Az illetékesek amerikai rádióállomások útján így nyugtatják meg az afgán lakosságot: "A jövőben nem dobunk le repeszbombákat oda, ahova élelmiszert dobunk le a levegőből." Tehát nem igaz, hogy eddig máshova dobták a bombákat, és megint máshova az élelmiszert. Mindazonáltal nem szeretnék, hogyha az ártatlan polgári lakosság összetévesztené a kétfajta csomagot. Ezért arra kérik az afgánokat, a szunnitákat és a síitákat is, hogy "nagyon vigyázzanak, és ne érintsenek meg sárga színű tárgyakat". Az amerikaiak tehát bombákon kívül élelmiszercsomagokat is ledobnak az éhhaláltól fenyegetett afgánoknak, de azt tanácsolják nekik, hogy meg se érintsék az adományokat.
Ez nem vicc.
A rádióüzenetek nem magyarázzák meg, hogy miért hasonló nagyságú és alakú, és főként, hogy miért egyformán sárga a pusztító és az életadó csomag. Azért nincs erre magyarázat, mert ezt nem lehet megmagyarázni. Hiszen azt csak nem mondhatják, hogy a bombákat nem ölési célból dobják le, az élelmiszerrel pedig nem a lakosság táplálkozását akarják elősegíteni.
A sárga csomagok körüli hajcihő buta véletlenek játékának tetszhet, de túlmutat önmagán. Jelzi, hogy az illetékes hivatalnokok milyen felszínesen és fantáziátlanul foglalkoznak a humanitárius segéllyel. Nem az éhezőket látják maguk előtt, míg intézkednek, hanem egy kipipálandó feladatot. Feltételezhetjük, hogy feletteseik is csak ezt követelik tőlük. Továbbá: a kis káosz egy világméretű káosz paradigmája. Az Egyesült Államok koalícióra lép más hatalmakkal, hogy megsemmisítsen egy terroristavezért és nemzetközi hálózatát. A terroristavezér a civilizáció, a modernitás ellensége, meg nem történtté akarja tenni - hadd mondjam így az egyszerűség kedvéért - a felvilágosodást. Csakhogy a terrorizmusnak az a legszembeszökőbb sajátossága, hogy nagymértékben független a területi kötöttségektől. Sem infrastruktúrája, sem irányító személyiségeinek szűk köre nem területhez kötött. Az amúgy is elavult tálib légierőt megsemmisíthetik, de ettől még a bin Laden internacionális szervezetének működését biztosító pénzszerző források intaktak maradnak. Magáról a főnökről azt sem tudhatjuk biztosan, hogy melyik országban időzik. Csak az biztos, hogy nem ő sétál arra, ahol a repeszbombák tarolnak. Az ellene fellépő nagyhatalomnak mégsem jut eszébe más, mint hogy területeket bombázzon, és porig rombolja a tél küszöbén egy háborúkban és embertelen vallási diktatúrákban elnyomorodott népesség városait. Attól kell rettegnünk, hogy a terroristák zászlai mögé bombázza az iszlám népek többségét, és a harmadik világ nyomoroncait. A nyugati civilizáció már hadat üzent, de egyelőre még nem tisztázta, hogy kinek. Bombákat hajigál, majd élelmiszercsomagot is a házaikból kibombázott lakosoknak. Aztán felszólítja őket arra, hogy ne érintsék meg a csomagokat.
Paul Virillio francia filozófus azt nyilatkozta október 22-én a berlini TAZ-nak, hogy ő leginkább nem bin Ladentől fél, hanem az amerikai elnöktől. Szerinte Bush "nem éri el az események intellektuális színvonalát. Ő egy egész pici ember". De hiszen az őt maguk fölé toló nagyok éppen ezért választották, még békeidőben: hogy gátlástalanabbul cincoghassanak. Válsághelyzetben azonban végzetesnek bizonyulhat ez a döntés. Az effélék ugyanis ilyenkor csak olyanokat juttatnak szerephez, akik fenntartás nélkül, kritikai érzéküket lelkesen elfojtva hajlandók sorompóba állni. Minél alkalmatlanabb valamely felső vezetés, annál kevésbé tűr el egy nála intelligensebb végrehajtói kart. Kialakul egy már-már debilis testület, mely mindent sárgába csomagol. De jót mulatnék, ha mindez egy gyerekszobában játszódna le, ahol szuperértelmes komputerek csak szimulálnák az értelmetlen hadi mutatványokat!
A hét elején Dávid Ibolya igazságügy-miniszter a politikai gondolkodás, egyszersmind az emberi érintkezés és a civilizációs normák mindeddig elfogadhatatlannak hitt némely elemét egyetlen mondattal beemelte az elfogadható és legitim tartományba, amikor kijelentette, hogy bár Mécs Imrét a minapi koszorúzáson az ott lévők valóban akasztófán szerették volna látni, ez azonban csak annak a kifejezése volt, hogy az akasztani vágyók "Mécs pártjának koalíciós kapcsolatrendszerét ítélték el". Vagyis a magyar igazságügy-miniszter nem lát semmi kivetnivalót abban, hogy a tömeg politikust kíván akasztófán látni, feltéve, ha annak pártja korábban koalícióra lépett a szocialistákkal. (Az akasztani vágyókhoz a kormány nevében fölszólaló asszonynak egyetlen rossz szava nem volt.)
A kérdés - miért nem határolja el magát Orbán Viktor miniszterelnök az ünnepséget megzavaró eseményektől - természetesen magához a miniszterelnökhöz szólt, de Orbán Viktor jó ideje többnyire nem válaszol egyenesen föltett kérdésekre, ezek elől többnyire elbújik, ha mégis szembe találja magát velük, akkor a válaszadás jogát többnyire Dávid Ibolyára delegálja, aki bármikor, teljes örömmel járatja le magát a kormány képviseletében. Folytatva ugyanis Dávid Ibolya gondolatmenetét, e logika alapján a továbbiakban bárkit nyilvánosan a halálba lehet kívánni, feltéve, ha a halálba kívánás a likvidálandó korábbi politikai nézeteire tekintettel történik. Akkor ugyanis megengedett.
Orbán pedig hallgat. Orbán újabban mindig hallgat, ha megszólalása akár csak érintőleg is ronthatja választási esélyeit, különösen kínos lenne négy hónappal a választások előtt elhatárolódni a szélsőjobbtól, amelyik az egyetlen olyan szóba jöhető erő, amelyik valamiképp még kormányon tudja tartani pártját. Más kérdés, hogy ez a kormányfői sunyiság egyfelől visszamenőleg kérdőjelezi meg az egykori operaházi jelenet őszinteségét, amikor Orbán - igaz, akkor még vérbő liberálisként a Göncz Árpádot ért atrocitás és az azzal kapcsolatos kormányfői hallgatás miatt - látványosan kivonult a központi ünnepségről, másfelől bujkáló magatartásával tevékeny szerepet vállal a társadalom értékzavarainak súlyosbodásában. Miféle társadalom ugyanis az, ahol az ötvenhatosok közül számosan már megint magyarázkodni kényszerülnek csak azért, mert nem úgy látják ötvenhatot, mint a miniszterelnök? (Ne feledjük Orbán minapi kijelentését, mely szerint "ötvenhatról csak egyféleképpen lehet gondolkodni".) A még ma is fiatal, egykor demokrata Orbánnak ez ügyben elegendő lehet saját kormányán végignéznie, és meghökkentő életút-változásokat tapasztal, akár 56 megítélését illetően is. És természetesen nehogy már a világnézeti állhatatosságot olvassuk ki abból is, ha valaki ultraliberálisból ókonzervatív lesz, még akkor se, ha jól tudom, a politikusi megnyilatkozások értelmezési tartománya végtelen. Egyfelől tehát már megint ellenforradalmár némely forradalmár, másfelől egykor kiugrott pártveteránok diktálnak a szélsőjobbról. Ebben a környezetben Orbán Viktor kiválóan érzi magát, és most már papagájszerűen ismételgeti: nem kezdhetem minden napomat azzal, hogy elhatárolom magam a szélsőjobbtól. Először is: még egyetlen napját sem kezdte azzal, másfelől vigyázó szemét vethetné például Párizsra. Ott két kormánypárti képviselőtől vette vissza mandátumát Jospin, mert azok hallgatólag Le Pen-ista támogatást fogadtak el a választásokon. Itt viszont az egész Fidesz azt reméli, hogy a MIÉP második fordulóbeli visszalépésével hatalmon képes maradni. Ez azért még messze van a naponkénti elhatárolódástól.
"Jó kezekben az ország, mert jövőjét azok alakítják, akik valóra váltják álmait." Ha semmi másból nem tudnánk, hogy a választási kampány elkezdődött, akkor is nyilvánvalóvá tenné ez a korántsem igénytelen fohászocska, amelyet újabban a Széchenyi-tervet reklámozó televíziós etűdök alá liheg egy bársonyos bariton. A szöveg ugyebár kellően rafinált; ki tudná bizonyítani, hogy az adófizetők pénzéből közönséges koalíciós propaganda folyik - hiszen a "jó kezekben az ország" közmegelégedettséget sugalló kitétele, ha szorosan vesszük, például az egri kádármúzeum éppen a képernyőn látható tulajdonosára vonatkozik, elvégre ő az, aki megálmodta és valóra váltotta ezt a létesítményt. A mondat persze dupla fenekű, ott rejlik benne a "Merjünk nagyot álmodni" fideszes szlogenje, amelyre Orbán Viktor már több korábbi beszédében, különféle hangfekvésekben elkészítette a maga variációit.
Nem is beszélve az immár köztudottan elkezdődött jövőről, ami szintén szép karriert futott be a miniszterelnök úr retorikájában és a legnagyobb kormánypárt transzparensein; a Széchenyi-tervet propagáló tévékampány tehát kétségkívül ügyesen rímelteti a maga jelmondatát a már ismert és nyilvánvalóan az aktuális hatalomhoz köthető szófordulatokra. A természetesen közköltségen gyártott és sugárzott hirdetés célzottan asszociáltatja nézőjét a mai kormányzatra: ki másoké lennének azok a bizonyos "jó kezek", amelyekben az ország van, ha nem azoké, akikről illik tudnunk, hogy már javában álmodják az egyenesen nekünk megkezdett jövőt. Ne becsüljük le ezt az újabb piárleleményt a szokásos értelmiségi fölénnyel, mondván, itt már annyira kilóg a lóláb, hogy az emberek csak röhögnek rajta. Mert az emberek egy része bizonyára röhög, de egy másik, és talán nagyobb része pontosan úgy működik, ahogyan azt a reklámpszichológia tanítja. A korábban rögzült paneleket egy új, azok felidézését szolgáló impulzus hatására az ember egybekapcsolja.
Élcelődhetünk azon, hogy az ilyesfajta, Happy End-színvonalú akciók milyen mélyen jellemzik a magyar választópolgárról alkotott Fidesz-képzeteket, mennyire megmutatják, miféle szellemi színvonalon óhajt kampányolni a Wermer-iskolán felnőtt "csipetcsapat" (copyright by Maczó Ágnes), de ezt csak akkor tehetnénk igazán jó szívvel, s nem utolsósorban nyugodt lélekkel, ha az ellenzéknek volna másfajta, lehetőleg jobb minőségű, kidolgozott módszertana az állam polgárainak megszólítására. Vagy ha egyáltalán volna neki.
De hát - noha, mint említettük, a kampány nyomatékosan elkezdődött - az ellenzék bénult, dezorganizált, lusta, lassú és ügyetlen. Több rosszat hirtelen nem tudnék róla mondani, pedig szinte naponta adja tanújelét a vészes tehetségtelenségnek - amelynek az ember bizony borzasztó nehezen tud drukkolni.
Mit tegyünk, amikor például azt kell látnunk, hogy a szocialisták és a szabad demokraták vállvetve nem szavazzák meg a parlamenti bizottságban a korábban ezerszer elátkozott Szabadi Béla mentelmi jogának ismételt felfüggesztését, mert - úgymond - hirtelen rájöttek, nemdebár politikai színezete van a legfőbb ügyész folyamodványának, aki ráadásul nem volt hajlandó a bizottság elé járulni, de végtére mindegy is, majd a plenáris ülésen úgyis megszavazzuk. Ezt nevezik kommunikációnak? Csak természetes, hogy egy ilyen koherens és meggyőző érvelés után a koalíció ügyeletesei azonmód rámutatnak a gyalázatos MSZP-FKgP-alkura, hiszen ez csakugyan sokkal jobb magyarázata az amúgy csupán szimpla ellenzéki kekeckedésnek.
Ami - mármint a kekeckedés - persze érthető, végtére miért működnénk együtt készségesen a velünk semmiben együttműködni nem hajlandó kormánypártokkal, kérdezik az ellenzékiek, és betartanak, ahol tudnak. Nem járulnak hozzá például a házszabály-módosításhoz a terroristaellenes jogszabályok sürgősségi tárgyalása érdekében - aztán képtelenek ezt a televízióban értelmesen megindokolni, mert egyrészt nem dolgozták ki a megfelelő érveket, másrészt az illetékes képviselőn sem dolgoztak eleget ahhoz, hogy hitelt érdemlően tudjon beszélni.
Az RTL Klub híradója november elsején szerette volna megkérdezni Medgyessy Pétertől, a szocialisták miniszterelnök-jelöltjétől, vajon miért kért jelentést az APEH-től 1997-ben, még pénzügyminiszterként, egy bizonyos Fidesz közelinek tekintett cég vizsgálatáról. A dolognak aligha van különösebb hordereje, gondolná az ember, de Medgyessy "nem kíván válaszolni" a kérdésre, amelyet erre az RTL két nap múlva persze megismétel. Ekkor a miniszterelnök-jelölt "azt üzeni" a szerkesztőségnek, hogy "soha nem kért az APEH-től tájékoztatást Fideszhez közelálló szervezetekről". Eltelik újabb három nap, és a kamera előtt egyszer csak megjelenő Medgyessy közli, márpedig semmi rendkívüli nincs abban, ha egy pénzügyminiszter tájékozódik valamely adóügyi vizsgálat tárgyában; ő is csak ezt tette annak idején a Fico Kft.-vel kapcsolatban.
Iskolapéldája ez az eset, hogyan lehet rossz, átgondolatlan reflexekkel a bolhából legalábbis gyanús elefántot csinálni. Miközben a szocialista miniszterelnök-jelölt éppen a Szent István Kórház dolgozóinak tart előadást pártja egészségügyi reformelképzeléseiről ahelyett, hogy azokat jóval korábban és a szélesebb nyilvánosság elé tárta volna. A jelen helyzetben ugyanis semmi nem árthat többet az orvosok indokolt szakmai lázadásának, mint a pártpolitika ráépülési igyekezete. Ha már a szocialisták elkéstek a maguk javaslataival, most legalább ne könnyítenék meg Mikola dolgát azzal, hogy tolakodva "kompromittálják" a kórháziakat. Milyen szakértők munkálkodnak vajon ezeken a bumerángeffektusokon?
És vajon miért gondolja azt a Szabad Demokraták Szövetsége, hogy az egyébként változatos identitású, most éppen kisgazdamezben mamelukoskodó Horváth Béla vádaskodásait nem kell azonnal, határozottan és pontról pontra megcáfolnia? Persze, jó volna felülemelkedni ezen a kocsmán, de épp ilyenkor nem lehet. Nem elég a bíróságra menni, ha egyszer a mocskolódás tág teret kap a médiában, és Horváth stúdióról stúdióra hurcolássza látványos kék dossziéját. Manapság készen kell rá lenni, hogy a finnyásság olykor megengedhetetlen, és muszáj gyorsan, egyértelműen felvenni a kesztyűt a nyilvánosság előtt. Ha nem teszi, azzal az SZDSZ úgysem kerülheti el az ellene kitartóan gerjesztett indulatokat, viszont tápot ad még hívei ijedtségének is: csak nincs itt valami titkolnivaló?
Szóval, ott tartunk, hogy az ellenzék nemhogy nem offenzív, de még a helyzetfelismerés sem az erőssége, következésképp kommunikációja is gyatra. Önálló koncepció híján mindenre zavarodottan reagál és hiteltelenül védekezik.
Ha ez így megy tovább, csak magára vethet, amiért ellenfeleinek akár annyi is elég lesz, hogy a "Jó kezekben van az ország" kezdetű rigmust megzenésítve beleéneklik majd a választópolgárok telefonjába.