Dévényi Mónika legújabb képe, ugyanúgy, mint korábbi társai, nagyméretû, és ez is képzeletbeli tájkép. Elsõ pillantásra monumentális drámaiságával hat, miközben az apró részletekig alaposan kimunkált, úgy tûnik, mintha egyetlen grandiózus lendülettel vászonra vitt „gesztus” lenne. Atmoszférája igen érzéki, azt is mondhatnám, hogy túlfûtött táj. Meleg színek, úgymint vörösök, okkerek, narancsok dominálnak, éles kontrasztot képezve a ködszerû, vízszerû sötét felületekkel. A 90-es évek elején használt szálkás vonalformáit terjedelmesebb ecsetvonásokra, erõteljesebb folthatásokra cserélte. A háttér–elõtér kontrasztviszony, ami nagyon jellemzõ volt képszerkesztésére, oldottabbá vált, de kétségkívül most is jelen van.

Mint afféle képzeletbeli tájkép, nem sok valóságos természeti, táji kapaszkodót ad nézõjének, de nem is ez a szándéka. Sokkal áttételesebb, ha akarom, mélyebb dologról gondolkodik, azaz fest itt az alkotó: a születésrõl és halálról, a teremtésrõl és elmúlásról, a végtelenrõl. A stilizáció is ennek alárendelt, mindent elsöprõ erejû érzelmek viharzanak vásznán, anélkül, hogy ennek bármilyen valós figurális formája is lenne. Azt az alkonyi pillanatot ragadja meg, amikor az ég összeér a földdel, vagy még találóbban az óceánnal. Ez a természeti jelenség egyike a leglenyûgözõbbeknek, ugyanakkor esztétikai alapszabály, hogy a természeti szépségek, látványok direkt mûvészeti ábrázolása a giccset szokta eredményezni. Dévényi esetében nincs errõl szó, ennek a "tenger és alkonyég között" szituációnak mindössze az esszenciáját, az elvét ragadta meg: se ég, se tenger nincs valójában, egy állapotot fest meg és ez maga a teremtés.
 A festmény képtere két nagy részre oszlik: a felsõ vöröses, de ez így túl egyszerûnek hangzik, hiszen az égi lángolásnak rendkívül sokrétûségét jeleníti meg, a kicsit balra lejtõ, gomolygó "ég" rész ugyanakkor baljós, sötét dimenziókkal teli, és a felhõszerû felületen átsejlik egy hullámzó kígyóvonal, amely Dévényi régebbi képein is jelen van, mint a végtelen tetszõleges és elvonatkoztatott  jele.
 Ugyanez megismétlõdik az alsó fertályon is, ahol a földi lét jelenik meg. A sokkal részletesebben megfestett alsó dimenzió ugyanakkor sokkal nagyobb bizonytalanságban hagyja a szemlélõt – már ha mindenképpen valami fogalomhoz kötõdõ meghatározást szeretne alkalmazni az ábrázolt jelenségre –, mert lehet hogy tényleg örvénylõ, szürkén háborgó tengerrel van dolgunk, de az is lehet, hogy ez az alvilág csak egy gonosz mocsár, egy csalóka láp; de mindenképpen az égi ellentéte, a mélybe lehúzó földi  – vízi – valóság. A két szféra között igen különös a kapcsolat, az átjárás. Látszatra „rendetlen” festõi megoldás köti össze az égit és az alant lévõt: a lecsurgó festék. Az ég vöröseibõl sûrûn csorog lefelé, szinte patakzik a festék, a gazdag, bõlevû égi ecsetvonásokból el-el indul egy-egy vér-patakocska, s átszeli a lent lévõ tenger-tájat. A fájdalomnak és bánatnak valami olyan harmóniáját teremti meg ezzel a különös rendetlenségnek az alkalmazásával, ami páratlan. Az embernek az az érzése, hogy fájdalompatakokat lát, melyek az eget s földet összekötik, és így a (képi)bánatot fel is oldják.
 Az a különös, hogy mindvégig tájképként írtam le a festményt, holott a valóságos látvány és a látvány által keltett képzelet két merõben különbözõ dolog: ha szigorúan és tárgyszerûen szemlélem Dévényi vásznát, akkor erõs dramatikus erõvel felvitt színsávokat, gomolygó kolorisztus együtteseket regisztrálhatunk, melyek átlósan, jobbról balra tartanak lefelé, a kép felsõ és alsó része pedig határozott kontraszt viszonyban van egymással, a lent a fentinek tükrözõdése is és ellentéte is. Kapocs közöttük pedig a lecsorgó festék-patakok szinte esetleges rendszere.
 Amikor láttam a képet és a szöveg javát már meg is írtam, még nem volt címe a mûnek. Aztán mire címet is kapott, nyilvánvaló lett számomra a képnek az az átütõ ereje, amit a cím is sugall, hiszen mindaddig nélkülöztem az irodalmi-filozofikus útmutatást, ami a címben rejlik  – Az óceán felejt – és mégis egyértelmûen valami hasonló gondolat (érzés?) töltött el, mint személõt. Ez pedig mindenképpen arról szól, hogy a mûvész formateremtõ ereje, érzéki kifejezõkészsége minden irodalmias magyarázat nélkül is életképes, a festmény magától is arról a rendkívüli kapcsolatról szól, ami az ég és föld, a fent és lent, a levegõ és a tenger között létezik. A bánatról és feloldozásáról, az elmúlásról és megmaradásról, a végtelenrõl és a jelenvalóról beszél – fest – Dévényi Mónika.

Fitz Péter