Tegnap, meglepetésszerûen felhívott Simon, hogy írjak  bevezetõt a Kiscelli Múzeumban rendezendõ kiállításának katalógusába. Örültem, hogy telefonon keresett fel, és nem ugrott be a galériába, mert tudom milyen rámenõs, ha el akar érni valamit, én pedig nem igazán szeretek felszólításra szívességet tenni, s fõleg gyûlölök pszeudo-akadémikus esszéket írni amelyekben nem engedélyezett a szóban forgó mûvész kritizálása. Menekülési kísérletként, megkértem adjon 24 órát, hogy eldönthessem tudok e írni róla valami értelmeset, vagy sem. Elmondtam neki azt is, hogy alig készítettem egy-két írást az utóbbi idõben, s végképp nem tartozom a mûvészettörténészek közé, akik bármikor, bárkirõl tudnak írni. Ma pedig hagytam egy üzenetet a rögzítõjén, hogy keressen valaki mást, aki ír egy rendes, és helyénvaló bevezetõt munkáihoz. Mindeközben azzal a gondolattal harcoltam, hogy azért valamit le kellene írnom, legalább egy pár szót azokról az alkotásairól amelyek legjobban tetszettek nekem, vagyis ahogy Simon mondta, azokról az alkotásokról, amelyekbe már „invesztáltam”.
Elõször valamikor a nyolcvanas évek közepe tájékán találkoztam vele, éppen egy selyemnyomatot készített Szentendre fõterén. A címe, 1984 június 10. volt, emlékszem rá, hisz ez a húgom születésnapja. A nyomat meglehetõsen kicsi volt, és különbözõ színvariációkban virított. Késõbb láttam tõle más nyomatokat is – ugyanis Simon tagja volt az Art.eria Galéria Mûvészeti Alkotóközösségnek, ahogyan akkoriban hívták a galériát – sõt még el is adtam egy- kettõt ezek közülük. Nem akarom azt mondani, hogy különösebb nehézséget okozott volna eladni ezeket a selyemnyomatokat, hisz úgy tûntek el ahogy megérkeztek. Legtöbbjük valószínûleg alapja egy-egy grafikai mûvének. A  „Tanítványok áldozatot mutatnak  be Jézusnak...”  címû képének vázlatát rajzolta  rá egyik ilyen selyemnyomatra a nyolcvanas évek elején, és a stúdiójában is találtam sok átalakított nyomatot, de egyet sem mely megõrizte volna eredeti szépségét. 
Az elsõ alkalom, hogy Simon elkezdte vázlatrajzait egy sorozat volt melynek címe Rétegrajz. Az elsõben hat réteg volt, a másodikban tíz, az utolsóban pedig nyolc. 1983-84 ben készültek, és véleményem szerint, ezek voltak a legközelebb ahhoz, hogy nonfiguratív, vagyis informális mûvészetet hozzon létre. A Kortárs Magyar Mûvészeti Lexikonban megadott információ szerint pályáját figuratív mûvészként kezdte, aki a geometrián keresztül jutott el ezekhez a rétegezett rajzokhoz és késõbbi kisebb mûveihez, melyekre  mezõnyi apró vibráló színcsomót vitt fel temperával. Ezenkívül említendõ a figyelemfelkeltõ, s lenyûgözõ Trecento in Hungary, és az Ez vagy Te (1986) címû mûvei. Abban az idõben igencsak elmélyedt a távol  keleti spiritualizmusban. Én sosem keveredtem bele ennek filozófiai részébe, ennek ellenére elmondhatom mit láttam képeiben.  Láttam hogyan próbál egyre messzebb és messzebb menekülni a formák, szisztémák és tárgyak elõl, amelyek körülveszik és/vagy jelen vannak mûveiben, hogy elérkezhessen egy olyan tudati állapotba mikor  kivetítheti transzcendentális vízióit. A közönségen múlik, rajtad s rajtam, hogy megtaláljuk az értelmet ebben a sok színben, pontban, vonásban, rétegben, vagy hogy legalább találjunk valami kapaszkodót a kommunikációhoz. (Véleményem szerint a mûvészet megfigyelése, annyi mint dialógusba keveredni a mûvészeti tárggyal).
Nehéz ezt folytatni amikor a mûveiben minden le van egyszerûsítve, semmi téma, semmi tárgy, csak vonalak és pontok. Átéltem ezt a nyolcvanas évek vége tájékán amikor újra megjelent alkotásaiban az emberi test. Az Arc-Harc sorozatában, egy arc körvonalai látszódtak egy mezõnyi festékben, részben festve, részben rácsöpögtetve a papírra. Nehéz lenne azt mondani, hogy az általa használt csöpögtetõ módszer hasonló volt például Pollockéhoz aki teljesen véletlenszerûen dolgozott, vagy, hogy olyan lett volna mint Korniss Dezsõ kalligráfiái, melyek véleményem szerint jobban hasonlítanak az írásra; s olyanok sem voltak mint amelyeket Szántó Piroska készített csöpögtetõs módszerrel. Amikor készítette rajzait, csak ritkán engedte meg az egybeeséseket, ugyanakkor tudatosan rajzolta a kereszteket, keresztezéseket, és a kép keretet.  A csöpögtetés nem a témája volt a képeinek, hanem egy módszer, egy technika használata. A nyolcvanas évek végére újra egyre több figuratív elem jelent meg képein. Emlékszem, behozott pár képet a galériába a Kéz-erotika sorozatból, melyek a hetvenes évek közepe tájékán készültek, együtt egy pár önarcképpel, és egy sorozattal, amelyet egy elhunyt rokonának emlékére készített. Egyre jobban naturalisztikussá kezdtek válni képei. A Jézusvárta sorozatban (1988) a futó testet mutatta be. Akkoriban még senki sem tudhatta, hogy Simonból egyszer „futó mûvész” lesz. Nem tudom miért nincs említve biográfiáiban, s a mûvészeti lexikonokban. Utazásait Párizs, Moszkva, Velence, Roma és a Bajkál tóhoz és tótól, futásnak és festésnek fogta fel, mint mûvészeti expedíciókat. Bizonyos értelemben, azt gondolom, olyan tudatállapotban került amelyben szüksége volt, hogy el tudjon menekülni az õt körülvevõ világ elöl, és, hogy vissza tudjon menni a gyökereihez, vagy mint a Bajkál tó esetében, a magyar gyökerekhez, ahhoz, hogy újra definiálja önmagát, hogy újra tudja kezdeni mûvészeti tevékenységét. Valaki megkérdezheti, mi a fenének nem utazott vonattal? Azt gondolom, hogy a választ abban a kifejezésben találjuk meg mely így szól „mens sana corpe sana”, ép lélek, ép testben. Simonnak be kellett bizonyítania, elsõsorban önmagának, hogy van kitartása annyi, hogy befejezze terveit, expedícióit ahogyan eltervezte. Annak ellenére, hogy sokan furcsának találhattuk, olyannak mutatta magát egy kicsit mint egy terrier, aki, nem enged ha elhatározta magát valamivel kapcsolatban. Azt gondolom, hogy azon kívül, hogy büszkeséggel töltötte el, hogy véghez vitte expedícióit, egyben az emberi kultúra eredõit is megvizsgálhatta. A Buddhizmusról, és keleti spiritualizmusról folytatott tanulmányain keresztül, eljutott az emberi szellem eredetéhez, expedícióin keresztül Szibériában a magyar kultúra szórványait vizsgálta, késõbb pedig érdeklõdését az etruszk kultúra keltette fel, amely mint tudjuk az egyik bölcsõje az emberi civilizációnak. Ezeket a felfedezéseit alkalmazni is képes volt mûveinek létrehozásakor.  A vázlatai, rajzai, megmaradtak, mint feljegyzések egy naplóból, napról-napra írva, kifejezve az érzelmi vagy spirituális állapotát. Én, mivel nem vagyok mûvészettörténész, csak szubjektív véleményt szeretnék adni mûveirõl. Nem óhajtok belemenni a mûvészet definiálásába, inkább maradok annál, hogy mire van és mire való. Ha mint leírást kezelnénk az alkotást, melyet létrehozott a teremtõ (író, film-producer, festõ, szobrász, stb.) akkor elmondhatnánk, hogy volt valami a amit mûvész el szeretett volna mondani. Ha ezt munka képes közvetíteni a közönségnek, a teremtõ elérte célját. Ez viszont nem jelenti, hogy, mindenki képes megérteni a mondanivalót, vagy a mondanivalót mindenki ugyanúgy értelmezi. Egyes munkák több szabadságot adnak a szemlélõnek, mások viszont irányítják bizonyos vélemény felé. Én inkább preferálom az olyan alkotásokat, amelyek arra mozdítanak, hogy a befogadottakat a saját élményeim keretibe helyezem, anélkül, hogy bármilyen irányításba belekényszerítene. Mások több irányítást kívánnak, és Simon, a terrier, irányítani akar, tanítani szeretne. Ennek tükrözõdése mûveiben elhitette velem, hogy azok õszinték.

Szentendre, 2001. október 14.

    Johan van Dam
    (angolból fordította Végh Vladimir