A nagyméretû, fekvõ téglalap alakú vásznon látszólag minimális dolgok történnek. Fakó, homok színû képfelület – táj –, ahol az elõtér és háttér, a föld és ég egybeolvad, a levegõ nem mozdul. Ezt néma csöndet alig bontja meg valami: halk gesztus-vonalak cikáznak át a homogén, homokszerû felületen. Nagy, középen egymást keresztezõ, így aztán lapos X-alakzatot létrehozó vonalak futnak végig a képen. Nem a villám erejével, hanem a nyári hõségben felvibráló, a szemfenéken káprázatként leképezõdõ látomásként vannak jelen ezek a kékben, narancsszínben vibráló vonalak. Meg-megtörnek, a semmibe olvadnak, majd újra elõbukkannak, folytatják megkezdett ívüket, s a végén újra a semmibe hullnak. A képmezõ bal alsó sarkából induló sötét vonal, kezdetben vastag és sötét, aztán halványabb kékes-zöld sávja szétbomlik, majd alig érezhetõ, lebegõ fonatként ível tova. A kép középpontjába már négy részre bomolva, színeiben is kivilágosodva érnek a vonalbarázdák: megjelenik a rõtvörös és a sárga is. Itt találkoznak a másik átlóval, de úgy, hogy a találkozásra szinte csak következtetni lehet, átbújnak, átszüremkednek egymáson, s szaladnak tova.

Ha követjük útját a jobb felsõ sarok irányába, azt láthatjuk, hogy kettõs, kékeszöld ív fõszerepét egyre táguló, torlódó fehér sávok veszik át, míg a kékek egyszer csak megtörnek, lefelé fordulnak, majd az ellenirányú átló belõlük indul a másik sarok felé.
De ez már egy másik rendszer: vörös és sárga, ami a középponttól felfelé szintén fehérbe vált.
A vonalak szabad rendje a középpontban sûrûsödik össze, befelé, hátrafelé vonzza a tekintetet, különös mélységet nyit az egyébként egységes képfelületen. Nehezen megfejthetõ, hogy mitõl támad ilyen levegõs tér a halovány vonalak alkotta erõtérben: mégis jelen van.
Beszédes a kép címe: Csönd és tér. A csend szinte csendül, mint egy sivatagi táj felett a hajnal, vagy a téli reggel a víz felett. A szinte átlátszó, légies háttér elõtti minimális történések teremtik meg a képi eseményt, a légies látványt. A leírás durva, mert a képi részletek rendkívül gazdagok, minden egyes négyzetcentiméteren számtalan apró történés van jelen: egymásba olvadó, egymásra épülõ színfoltok vezetik a szemet, s teremtik meg a harmóniát. Gábor Áron olyan gondolkodásmódot alakított ki magának, amelyben a téri korlátokat virtuóz módon képes átlépni, anélkül, hogy képének lényege csorbulna. Ez már csak azért is fontos, mert mûvészetének egyik lényegi pontja a térteremtés. Szikrázóan színpompás, galaktikus formái átlósan forognak a képmezõkön, tudást, élvezeteket, galaktikákat, szerelmeket, fényeket szippantanak magukba, de nem nyelik el végtelenül.
A múlt századvég mûvészete, különösképpen festészete az emblematikus magánmítoszok kora volt. Ez alól természetesen Gábor Áron sem vonhatta ki magát, mégis a meghatározó attitûd elég eltérõ. Míg a kor mítoszrendszerei a legtöbb esetben drámaiak, történeti tragikumot hordozók, vagy éppen misztikusak, addig Gábor Áronnál mindez nem így történt. Remek példa volt erre az egyik leggyakoribb, korábbi motívuma, az örvény. Titokzatosnak titokzatos képzõdmény – mint fogalom is az –, de nála ennek semmi kapcsolata sincs a szennyezett folyók életveszélyesen mélybe rántó víztölcséréhez. Szikrázóan színpompás, galaktikus örvényei átlósan forogtak a képmezõkön, tudást, élvezeteket, galaktikákat, szerelmeket, fényeket szippantottak magukba. Derék örvényekhez méltóan, az elnyelt dolgokat megpörgetve, új elegyet formálva, csillagszóróként szikrázva, megújulva kerültek vissza a képtér felületeire Gábor Áron világának atomjai. Mindebben inkább életörömet, mintsem tragédiát lehet felfedezni, és ez az ami számomra ezt a mûvészetet kívánatossá teszi.
A mûvész, amikor teheti, a Balatonnál dolgozik. Mûterme végébõl fantasztikus változatosságú, grandiózus léptékû tájra lehet lepillantani: a Káli-medencét övezõ hegyek, a tó és az ég érintkezése, a lába elõtt leiramló völgy, az Örsi hegy; a természet rendkívüli erõvel van jelen. Mindez megjelenik vásznain is, persze áttételesen, szublimálva, hiszen nem tájképeket fest, hanem a természet állandó hatása alatt dolgozik. Ez a csoda átszüremlik a vászonra, és a természet egy új képi minõsége születik így meg.

Fitz Péter