CSISZÉR ZSUZSI
Átjárás
Installáció
Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum
Templomtér
2011. március 31–május 8.
rendező: Fitz Péter
A múzeumban elhelyezett tárgy, a vagon, maga a műtárgy.
Picit az utazásról:
Utazás.
A vonaton, repülőn, autóban össze vagyunk zárva emberekkel, egy adott szituációt
élünk meg közösen egy rövid időre. A jármű ablakából kinézve a körülöttünk levő
táj mintha mozdulatlan lenne. Ahogy távolodunk az otthonunktól, belsőnkben egy
újabb utazás kezdődik, rálátásunk lesz az addigi életünkre, a hétköznapokra és
az éppen minket foglalkoztató problémákra. Ezáltal egy átlényegülés, és egyfajta
megértés jön létre, miközben a minket átölelő táj kommunikálni kezd velünk. Egy
lényegi pont azonban mindig ott lesz : a jármű ablaka. Ez azért fontos, mert egy
határ a terek között. Ez a választóvonal, / a jármű burkolata/ az egyik pont,
ami a jármű sajátossága.
A benne utazókat összekapcsolja. Különböző emberek, életek, sorsok… Sokszor
közös kapcsolat is van közöttük.. A vonat esetében egy időben, egy helyen több
ember utazik együtt.
Ha ezzel a járművel valami történik, ezeknek az embereknek a sorsa is közös
lesz, vagy egy közös történet részesei lesznek.
Ez már egy egyedi és új közösség lesz innentől kezdve, mert ugye először adott
egy szituáció: az utazni vágyó eldönti, hogy melyik vonatra, és melyik vagonra
száll fel. Véletlenszerűen, de a saját döntése folyamodványaként találkozik
emberekkel rövid időre, érintőlegesen. Aztán, ha ez a vonat megáll, vagy
kisiklik, vagy visszafordul, onnantól együtt folytatódik az út. Egy képzeletbeli
út, valamerre, amit még nem ismerünk.
A vagon eltér a saját megszokott pályájáról, valami oknál fogva egy másik
szituációba. Itt feltételezhető, hogy a képzeletbeli utasok valamilyen belső
döntése, hogy a vagonuk új irányt vesz. Megérezzük- e vagy látjuk- e előre saját
utunkat? Menyire tudjuk befolyásolni a velünk történő eseményeket.?
Mélyi
József
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Létezik-e a határ a valóság és a művészet között? Régi kérdés, amelyre legalább kétféle válasz adható: igen vagy nem. Vagy három: igen, nem, és talán, de másként.
Az első
válasz, hogy nincsenek határok, ez a legkézenfekvőbb. Nem is nagyon kell
magyarázni, a japán földrengés és szökőár óta még tovább tolódott az eddig
lehetetlennek tudott, legfeljebb filmtrükkökből ismert képek határvonala. Ma egy
vonat vagy egy hajó sokkal könnyebben képzelhető el egy templomtérben vagy egy
kiállítóteremben, mint egy hónappal vagy egy évvel ezelőtt. Lehetséges, hogy a
katasztrófafilmeket másolja a világ vagy esetleg már csaknem minden kép a
rendelkezésünkre áll, mindent elképzeltünk és digitalizáltunk. „Minden
képzeletet felülmúl” – szokták régebben mondani, és ezután mindenki olyan
helyzetet képzelhetett el, amilyet még a lelke elbírt. Ma már nem az előhívott
kép, hanem a mondat maga tűnik populista túlzásnak, hiszen mindent láthattunk,
mindent elképzeltünk. A művészet és az elképzelt valóság képei ezek után
egybemosódnak.
A második válasz szerint a művészet és a valóság határa meglepően szilárd. Itt állunk egy kiállítóteremben, biztonságosnak érezzük a talajt a lábunk alatt, bár azért elgondoljuk, mennyire lehet nehéz ez a kivilágított vasúti kocsi, benyomja-e maga alatt a kövezetet vagy sem. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy a Műcsarnokba ilyen formában, a födém teherbírása okán nem lehetne bevinni. Bár a műcsarnoki menetrendbe nem fér be, mégis művészetet nézünk, egy festőművész alkotását. Magunk elé gondoljuk azokat az arcokat, akiket Csiszér Zsuzsi részben vagy egészben már megfestett, beleképzeljük őket a kocsiba, ők ülhettek benne korábban, most meg nincsenek sehol, hiszen ez a művészet. Egy csendélet – megfestve egy pillanat, a valóságban egy örökkévalóság. Vagy fordítva, mindenesetre éles a határ.
Az élet és művészet határát firtató kérdésre a harmadik
válasz a legegyértelműbb: talán, de másként. Hiszen itt nincs is katasztrófa.
Egy megépített valóságot látunk, egy konstrukciót. Egy első osztályú vasúti
kocsi negyvenöt fokos szögben áll ki a földből. Nyilván nem fúródott a padlóba.
Elvágták és idekerült. Világít, működésben van, de nincsenek áldozatok. Ott vannak benne a
megszokott képek, a MÁV képei. A helyzet valószínűleg az, hogy maga a tér
fordult el, a mi világunk zökkent ki a rendesnek tartott kerékvágásból.
Egyszerűen elfordult. A kocsiban régebben mi ültünk, most egyszerre kint
vagyunk, itt nézzük a csodát, figyeljük, hogy állunk-e még a lábunkon. Néhány
hónappal ezelőtt Oroszországban az Északi sarkkörtől Moszkva felé tartó
repülőgép a tajga fölött járt, amikor valamennyi berendezése felmondta a
szolgálatot. A pilóta hihetetlen lélekjelenléttel és ügyességgel egy fiatal
fenyőkkel teli területen rakta le az öreg TU-154-est, amely több kilométert
csúszott hason, majd megállt. Az utasok sértetlenül kicsúszdáztak, szemügyre
vették a tört-zúzott repülőgépet. A megmentésükre indult katasztrófavédelmi
emberek néhány óra múlva érkeztek meg, az utasok addig a közeli erdőben
gombásztak. Szép kép, festményre való. Szóval itt vagyunk mi, az addig
érinthetetlennek gondolt világunk most mégis átalakult, bizonyos szöget zár be a
korábbi valósággal, olyan, mint a fénytörés, olyan, mint a halál. Mindazok az
emberek, akiket Csiszér Zsuzsi az elmúlt években részben vagy egészben
megfestett, most nincsenek ott. Itt vannak, ezen az oldalon. Alapjaiban fordult
át minden, ebből következően nincsenek fix pontok az életünkben, viszonyítási alapok, minden olyan, mint egy
átjáróház, egy nagy talán.
A katasztrófát mindig csak akkor értjük, ha van viszonyítási
pontunk. Ha azt mondhatjuk, hogy a MÁV jelentése: Magyar Általános Valóság. De mi van akkor, ha a
valóság és a művészet önmagában és együtt sem annyira egyértelmű, és a
katasztrófa egyszerű magyarázata nem működik. Mondjuk inkább
csoda történt, és nem katasztrófa. Mi történik akkor, ha a földbe fúródó vasúti
kocsit másfelől nézzük, úgy mint valamit, ami kinő a földből, kikívánkozik. Mi
történik, ha Maurizio Cattelan sok vitát kiváltott meteorját, amely II. János
Pál pápára esik, nem katasztrófának, hanem csodának tekintjük? A pápa
rezzenéstelen arcát, a kezében megtartott pásztorbotot az eleve elrendelés
sztoikus elfogadásának. Mi történik, ha a templomtérbe került kivilágított
vasúti kocsit csodajelként nézzük? Mi történik, ha mindez művészi megmentésünk
monumentális szimbóluma. Egyáltalán megmenthető-e a valóság, a művész és a néző?
Érdekes módon néhány hónappal ezelőtt egy karambolos autó állt itt, ezen a helyen, Németh Hajnal műve: egyértelmű katasztrófakép. Akkor a zene állt a középpontban, az operába foglalt dráma, most a csend, a hűlt hely. A látványosság akkor Andy Warhol Katasztrófa sorozatához volt mérhető, most Jeff Koons köztéri szobortervéhez, a darura akasztott gőzmozdonyhoz. Festői és szürreális kép. A műcsarnoki BBS-kiállításon bemutattak egy 1963-as filmet, Novák Márk rohangálós burleszkjét, a Kedd-et. Az egyik szaladgálós részben a főhős hirtelen a Kiscelli Múzeum folyosóján találja magát egy élő oroszlán társaságában. Elszalad. Néhány snittel később, amikor már az atombomba is lecsap, a menekülő főszereplő csak annyit kérdez: Node ki fog minket megmenteni?
A kiállítást megnyitom.