CHILF MÁRIA és SZÖRTSEY GÁBOR
TULPÉK EGE ALATT
Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeum - Templomtér
1998. április 17–május 31.
A kiállítást rendezte / Curator Lorányi Judit
A katalógust szerkesztette / Catalogue edited by Fitz Péter
Fordította / Translated by Béres Zsuzsa, Kerényi Szabina
Katalógusterv / Design by Eln Ferenc
Fővárosi Képtár katalógusai 92.
ISBN 963 04 9783 0
Tulpék egere
Chilf Mária és Szörtsey Gábor együttes kiállítása a Fővárosi Képtár Templomterében szokatlan abban az értelemben, hogy viszonylag ritkán kerül sor kettős egyéni kiállításra itt, mert a tér csalóka: nem olyan nagy, mint ahogy látszik. Ez ugyan csak technikai kérdés, de a kettős kiállítás szellemi értelemben is nehéz, nem könnyű két olyan művészt találni, akiknek művei úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy nem konkurálnak, engedik egymást érvényesülni, netán egy-egy gondolat folytatódik. A Chilf–Szörtsey pár, azon túl, hogy az életben is egymás mellett dolgoznak, a műveik alapján is összekapcsolhatók. A világ iránti kifinomult érdeklődés, a részletek csontig ható feltárása, a tárgyi világ anatómiájának feltérképezése mindkettőjüknél döntő motívum. Az experimentumok mások, de az érdeklődés iránya és szenvedélye feltétlenül közös.
Chilf Mária tárgyakat készít. Ezek a tárgyak valójában nem szobrok, nem installációk, a térberendezés tradicionális értelmében. Ready made tárgyakból felépített művek, anyagukat tekintve igen változatosak: üveg, cipő, ventillátor, csempe, műanyag cső, asztalka és így tovább, tulajdonképpen nem fontosak az összetevők. Ez így persze nem igaz, mégis az az ember érzése, hogy Chilf kreativitása számára szinte mindegy, hogy milyen anyaghoz nyúl, ugyanis tárgyának eszméje, ideája a fontos, s ha az megvan, bármiből képes felépíteni művét. A nagy, kettészelt szkafander műanyagcsövekből van megfonva, pont úgy mint a demizsonok külső, védőfonata, persze a műanyag cső vastagabb, márhogy a figurának tartása is legyen. Az emberi testforma ketté van szelve egy-egy üveglappal és a két rész egy kicsit eltávolítva fekszik egymástól, mint valami rémes baleset áldozata. De az üveglappal való manipuláció a preparációra is utalhat: lehet, hogy itt egy anatómiai esettel találkoztunk, egy orbitális boncolással van dolgunk. A szkafander-féle forma felsőtesti részébe kitömött fehéregér (kísérleti állat) rekedt.
A termet egy másik, proszektúrára utaló építmény uralja, csempékből, medencéből álló együttes, a maga rideg kívülálló mivoltában sem barátságtalan tárgy, talán itt szelték ketté a szkafandert. A harmadik tárgy asztal, ventillátor, üveg és cipők segítségével – házasításával – felépített műdarab, még inkább ironikus, majdnem vidám, bár nem lehet tudni, hogy nem valami kínzóeszköz, működésen kívül (pl.: pedálgép).
Elszakadva a műleírásoktól, a lényeget tekintve, itt szellemi stilizációról folyik a párbeszéd s a beszélgető partner céltudatos és finom ugyanakkor, ironikus és naiv, rideg és céltudatos, s valamint marosvásárhelyi, ami egy akcentus is, lokális és egyben nagyonis globális. Számomra Marosvásárhelyen mindenki orvos, és aki nem, az legalábbis művész, vagy onnan jött, ami nyilvánvalóan nem igaz, mégis nagyon hatásos. Chilf esetében mindez még egybe is esik, művész és orvos – rémes párosítás – de az a kutató, szike-szerű kíváncsiság mindenképpen izgalmas.Szörtsey Gábor a Templomtérben istenkísértésbe fogott. Monokróm papírokat állít ki, ami itt szokatlan, viszont nála, mint mindig, szokás szerint sem a cím, sem képek témája nem túlságosan fontos kérdés, pedig most van cím bőven. Mégis, ennél a művészet sokkal mélyebb rétegei foglalkoztatják. Redukált formák, (deformák), minimális eszközök, kevés anyag,— papír, grafit, vagy szén, esetleg tus, szóval mindenképpen fekete — mégis a rendkívüli gazdagság az, ami első látásra lenyűgöző. Ez persze akár ellentmondás is lehetne, ugyanis mitől nevezhető mindez gazdagságnak? A papírra készült képnek ugyan a hazai, vagy az európai művészetben kevesebb a tisztelete, de ez például mit se számít, ha a végtelenül gazdag keleti művészetre gondolunk. És Szörtsey végtelenül sokrétű anyaga a papír. És ez Kiscellben még nem fordult elő, lévén a templomban mindez kockázatos, ha akarom hazardőr.
Mégis festészetről beszélhetünk, melynek lényege a szín. Szörtsey Gábor a lehetséges lehetőségek közül szinte mindent elhagyott ennél a sorozatánál is. A színskála a lehetséges legkevesebbre csökkentett, a feketéről van szó, a fekete különböző lehetőségeiről. A manőver nem könnyű, de sikeres. Nem provokáció, de színpompás képekkel van dolgunk, a puritánul határok közé szorított, a fekete táblafesték — némi tempera — által körülhatárolt lehetőségekből kívánta kikényszeríteni a lehető legtöbbet. Ez persze a nézőtől időt, fáradtságot kíván. Meg kell állni a kép előtt, mert gazdagságát nem adja könnyen és különösen nem adja gyorsan, ezek a képek elmélyülést igényelnek. Átélést, és meditációt, kontemplációt. Ugyanis lényegük ebben a rétegben rejtőzik.
Lényegtelen — másként fogalmazva — nem fontos tárgyak, formák lebegnek, testesülnek meg, nehézkednek, jelennek meg, tűnnek elő- és el, abban a száz árnyalatú, nem pontosan definiált térben, mely körülhatárolja őket. A tárgyak és formák (jobb híján nevezem így őket), rendkívüli módon megformáltak. Öntörvényű tereik vannak, mindenik önmagába véve egy-egy mikrokozmosz, léptékeik is különfélék, ettől egymáshoz való viszonyuk is relatívvá lesz.
Egyszerűen zseniális, ahogy ezek a rafinált geometriára működő, semmi-tárgyak a metafizikus terekben helyet kapnak, elrendeződnek. A tárgyias világhoz vonzódók találhatnak maguknak négy fokú, semmibe (sötétbe) vezető falépcsőt. A geometria szerelmesei boldogok lehetnek a bonyolult szerkesztésű, kockákkal tagozott kúppalásttól. De lehet lelni lombik-lombik közötti kontaktusra is, mutatkozik néhány, az ábrázoló geometria szabályai szerint előadott perpetuum mobile is. De mint már korábban említettem volt, a tárgyak önmagukban nem fontosak, éppen ebben rejlik fontosságuk. Ugyanaz a kutató, boncoló szenvedély, mint művésztársánál, más eszközökkkel.
És akkor most a terekről. Finom horizontvonalak váltakoznak durván metszett falsíkokkal. Egy szegény tériszonyos, mint én, időnként kapaszkodni kényszerül: egyszer csak végetért ugyanis a planéta, s a fehér semmi következik. Lazúros domboldal határolja a szemhatárt, majd a sarkon befordulva valami gonosz köd gomolyog át a színen, mindent megint relatívvá változtatva, mindent, ami eddig bizonyos volt. Néhány hasáb átlátható lett, olyan intenzív a tér, mi körülveszi.
Szimbolikus címek, orientálóak és semmirevalók, miközben nagyon jellemzőek: Seszínű massza, Biztonsági matrac, A különbség pillanata, Egyenetlen szekció, A semmi szélén.
A semmi szélén egyensúlyozás mindegyik képén jelenlévő, természetes dolog.
Az együttes gondolattal kezdtem, ami összetett dolog, ritkán tetten érhető. Chilf–Szörtsey estében ez számomra nyilvánvaló, s remélem, ezzel nem leszek egyedül.
Fitz Péter
Copyright © BTM
