A világot nem megváltoztatni akarja, hanem újra felfedezni, nem hagyja magát megállítani sem a külsõségek, sem a véletlen, sem az ellentmondások által, amit a nyilvánvalóság örömeinek is nevezhetnénk. Így lehet rátalálni egy cipõ talpában az élet költõi utazásaira, a fürész-assemblage-ban a tér feldarabolására, a hûtõszekrény belsejében a létezés értelmére.
Támasztékául a vidéki élet és napról napra végzett tevékenységei szolgálnak. Alkotásai az évszakok fényébe, a pillanatba zárt örökkévalóság meghosszabbításába, az évszak szivárványos buborékába íródnak be. A trágyahordás, a vetés, a kaszálás, a csávázás, a cséplés vagy a gyümölcsszedés a cselekvésen túl a lét sokféle utazásainak egyikévé, a lobogó élet ajándékává válnak. Nyomon követi a szerszám átváltozását, a találkozást a hétköznapi, névtelen, ezerszer manipulált, lélek nélküli használatra kárhoztatott tárgyakkal, hogy beszélgetõ társakká, alteregókká, az élet továbbadóivá tegye õket. Észleljük, hogy a mosogató befogadja a vizet, mielõtt kieresztené és eltüntetné, és hogy a fáradsággal teletömött cipõ a soha meg nem tett utazás valamennyi álmának hordozója. A nap, bizonytalanságára felkelõ Nap ... igazolja, hogy a fogódzókat a mindennapok kitalálása jelenti. Bukta Imrét az ideiglenes és a folytatólagos foglalkoztatja, az örökkévalóság nyomai és a pillanat múlandósága között.
Termékeny figyelemmel rendelkezõ autodidakta, aki huszonöt éve dolgozik, és ma már mûvésztársai is elfogadják. A vidéki, falusi inspiráción túl, azt is érezzük, hogy az õsi, érzéki élet felé fordulva, a vidék világának közeli és bizalmas szociográfiai formáját akarja megalkotni.
Beszélt nekünk az ember és a természet, az ember és a háziállat, az ember és az általa készített, néha elidegenítõ tágyak között fennálló rejtélyes kapcsolatok iránti érdeklõdésérõl. Hinni akar abban, hogy „a kezdetben, azelõtt” léteztek jóindulatú, szeretet- és tiszteletteljes kapcsolatok, és az állatok éppúgy mint a tárgyak, meghittek, barátiak és közeliek lehettek, de nem határozta meg pontosan, hogy szerinte, mikor volt ez az „azelõtt”.
Rá akarja ébreszteni a lelkiismeretet, hogy a természethez fûzõdõ kapcsolat (romantika és nosztalgia nélkül) a kölcsönös tisztelet állapota lehet, és hogy ezt a kapcsolatot a jelenlegi kemény bánásmód ellenére fenn kell tartani. Nem tagadja, hogy „az ember félelmetes ragadozó”, de magát az ökologiai irányzatokon kívül állónak tartja, az õ küzdelmének lényege, a „százszorszépek szintjén”, a mindennapokban van, lendületet kíván adni a jelennek. Arra akar támaszkodni és megelégszik azzal, ami létezik. A mûvész útja békésnek, túlzott aktívizmus nélkül, elkötelezettnek tûnik számunkra. „Ez nem a természet rehabilitációja, hanem a bizonyosság megerõsítése: örök kötelékek füznek bennünket a természethez”.
Nem állítja mûvészetét a természet védelmébe, azt tükörként helyezi elénk. Tanú akar lenni, aki kiterjeszti azt, amit érez. Egy jelenleg megvalósulás alatt álló, Újmexikó számára készülõ tervében mozdulatlan vasúti pályatesteket szándékozik felhasználni, hogy megnemesítse, passzivitásukból kiemelje õket, felhívva a figyelmet az emberek millióira, akik nagy sebességgel áthaladnak rajtuk, anélkül, hogy látnák azokat.
Az a vágya, hogy útja során érvényre juttassa a külsõségeknél és az idõszerü tudásnál tartósabb ismeretek és bölcsesség régebbi rendjét. Saját alkotóképességét, individualista állásból igyekszik megõrizni, inkább a kifejezés, mint közlés eszközével, összetákol, a kifejezés legerõsebb értelmében, újjávarázsol, megjavít, hogy meghosszabbítsa az életet. A Bukta Imre által számunkra nyújtott furfangos rendbehozások, kijavítások megközelítésének és megismerésének lényeges munkája ránk marad.