Kiállítás régóta nem kapott akkora publicitást Magyarországon, mint Hermann Nitsch 1999. június 18. és július 11. között a Kiscelli Múzeumban rendezett tárlata, amelyen az ausztriai Prinzendorfban tavaly megrendezett hatnapos “orgia-misztérium színház” dokumentumait és relikviáit mutatta be a Fõvárosi Képtár. Elõbb a katolikus egyház, majd – miután a kulturális minisztérium egyházügyi helyettes államtitkára a kiállítás betiltását követelte – más egyházak és szervezetek is tiltakoztak a kiállítás ellen. A múzeum vezetése és az intézményfenntartó fõvárosi önkormányzat törvényes indokot nem látva a bezárásra, nem engedett a nyomásnak. A református egyház vezetése a Legfõbb Ügyészség vizsgálatát kérte. (Lapzártánkig még nem született döntés a beadványról). A kiállítás elleni hadjárat nem csak a sajtónyilatkozatok szintjén zajlott: a múzeumban hatszor volt bombariadó, az igazgatót halálosan megfenyegették, a zárónapon pedig az egyik látogató provokatív szándékkal megrongálta az egyik mûtárgyat. Mûvészeti közállapotainkról árulkodó tény, hogy a politikai síkra terelt vitában a mûvészek egyetlen szervezete sem mert kiállni a múzeum szakmai autonómiája és a mûvészet szabadsága védelmében. A kiállítást – a Fõvárosi Képzõmûvészeti Alap, a Soros Alapítvány és az Osztrák Kulturális Intézet mellett – támogatta a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA) képzõmûvészeti kuratóriuma is, a miniszter utasítására emiatt az NKA elnöke vizsgálatot rendelt el. Elsõ ízben fordult elõ az NKA történetében, hogy egy mûvészeti támogatást tartalmi okok miatt utólag felülvizsgálni akarják. A kísérlet végül is kudarcba fulladt: az NKA fõbizottsága leszavazta az elnök etikai vizsgálatot szorgalmazó kezdeményezését. Az “üzenet” azonban célba talált – a jövõben a kuratóriumok kénytelenek lesznek mérlegelni mûvészeten kívüli szempontokat is. A kulturális tárca mindezt jogszabály-módosítással kívánja nyomatékossá tenni: a tervezet szerint a kuratóriumok nem támogathatnak olyan pályázatot, amelynek megvalósítása sérti a vallásos meggyõzõdést, a család és a közerkölcs (közelebbrõl meg nem határozott) védelmét. Az eset kapcsán a kultuszkormányzat az NKA szakmai autonómiájának a további korlátozását tervezi. A kiállítás körül gerjesztett botránnyal számtalan újságcikk, rádió- és televíziómûsor foglalkozott. Összeállításunkban a véleményekbõl tallóztunk, a kiállítás ürügyén kirobbantott “kultúrharc” válogatott dokumentummontázsát nyújtva.
Hermann Nitsch képzõmûvész: – Úgy gondolom, hogy a mûvészetnek mindent meg kell mutatnia, még ha az fájdalommal jár is. A társadalom is megöli az állatokat, és élelmiszerként elfogyasztja õket. A régi rituálék, kultuszszokások áldozatként mutatták be az állatokat, a bibliai Ószövetségben is megtalálható ez a momentum, és a passiójátékok is kegyetlenek, mert ott egy ember haláltusáját nézhetjük végig. Az Úrvacsorájában pedig Jézus testét és vérét vesszük magunkhoz. A shakespeare-i színházban vérrel töltött tömlõkkel dobálták egymást a színészek, hogy még véresebb hatást érjenek el a jelenetnél. Az Orgia Misztérium Színház keretein belül is szükség van vérre, hogy átélhessük az igazi katarzist.
(Nitsch szerint minden ember félig gyilkos. Blikk, július 9.)Hajdú István, a Balkon fõszerkesztõje: – Nitsch egy mûvészettörténetileg nagyon fontos közép-európai csoport késõi túlélõje. A hatvanas években tevékenykedõ bécsi akcionisták közé költõk, zeneszerzõk, képzõmûvészek, filmesek, színházi emberek tartoztak, akik happeningeket, performance-okat csináltak. A látszat szintjén, a bécsi kispolgár szemében ezek színtiszta provokációk voltak. És a posztnácizmust is valóban provokálták.
(Bihari László: Áldozatnak lenni, áldozattá tenni. Magyar Hírlap, július 10.)Az óbudai épület nem templom, éppen 216 éve, II. József rendelete óta nem az. A háború elõtt emeletekkel osztott bútorraktár volt, utána bomba sújtotta rom. Tíz éve állították helyre, újraszentelése sosem került szóba. (…) A botrány egyébként – így mesélik legalábbis – magából a múzeumból indult. A Nitsch-kiállítás szomszédságában megrendezett, az óbudai Szent Péter és Pál plébánia kétszázötven évét bemutató tárlat gazdája szaladt állítólag a plébánoshoz panaszt tenni a hajdani templomtérben készülõ blaszfémia miatt. Bár a plébánia jogtanácsosa végül nem emelt kifogást, a görgeteget már nem lehetett megállítani.
(N. Kósa Judit: “A Mûvészet hat”. Szemelvények a Nitsch-kiállítás vendégkönyvébõl. Népszabadság, július 8.)A kiállítás ellen demonstrációt szervezõ Macskássy Izolda grafikusmûvész nyilatkozata fél órával a tárlaton tett látogatása után: – Alig tudtam kitántorogni. Hánytam. Itt azokat a magyar katolikusokat gyalázzák, akiknek a kommunisták négy és fél évtizeden át papjaikat börtönbe vetették, megfosztották vallásuk szabad és félelem nélküli gyakorlásától, egyházi iskoláinak jó részét elkobozták.
(Lovas István: Vér és kereszt. Hermann Nitsch Kiscellen, a trinitáriusok volt templomában. Demokrata, július 1.)A Magyar Katolikus Püspöki Kar (MKPK) a keresztény értékrend és a jó ízlés nevében tiltakozik a kiállítás ellen. A közlemény szerint Hermann Nitsch vallási motívumokkal súlyosan visszaélõ orgasztikus “színháza” és a kiállításon bemutatott rekvizitumai “kimerítik az obszcenitás, a brutalitás és a káromlás tényét”. Az MKPK különösen sértõnek tartja, hogy a bemutatót az egykori budai trinitárius kolostor máig is romos templomában helyezték el, a 250 éves óbudai Szent Péter és Pál-plébánia jubileumi kiállításának szomszédságában. A püspöki kar sajnálatosnak tartja, hogy a képtár a “lelki és szellemi romok újjáépítése helyett a kollektív perverzitás bemutatásának és az esztétikai értékek tudatos rombolásának nyitott kaput, mindezt a brutalitás elleni tiltakozás, a kulturális hagyományok átértékelése és a mûvészi szabadság nevében”.
(Tiltakozás Nitsch tárlata ellen. Közpénzekbõl is támogatták a destruktív mûvész kiállítását. Napi Magyarország, július 1.)Semjén Zsolt egyházügyi helyettes államtitkár: – Ez a kiállításnak nevezett valami, ami megítélésem szerint nem mûvészeti, hanem pszichiátriai kérdés, alapvetõen sérti a vallásos emberek méltóságát, hiszen a legszentebb érzéseiben és hitében gyalázza meg a katolikus polgárokat. Mindez tehát nem mûvészeti, hanem emberi jogi kérdés, hiszen az úgynevezett mûvészeti szabadságnak is megvannak a korlátai. Márpedig a vallásos közösségek elleni gyûlöletkeltés már átlépi ezt a határt. (…) Azt pedig különösen felháborítónak tartom, hogy mindez közpénzekbõl történhetett. Budapesti polgárként elvárom, hogy Demszky Gábor fõpolgármester kövesse meg a magyar katolikusokat azért, ami ez alatt a “kiállítás” alatt történt.
(Kultúrharcos törekvések Hermann Nitsch kiállítása mögött. Semjén: Göncz Árpád hallgat, amikor a katolikus híveket gyalázzák. Napi Magyarország, július 9.)A Magyar Katolikus Püspöki Kar elítélõ nyilatkozata után az Erõszakellenes Fórum, a Magyarországi Jogsértettekért Egyesület, a Létminimumon Élõk Társasága, a Raul Wallenberg Egyesület, az Alba Kör, a Dél-dunántúli Regionális Állat- és Természetvédõ Egyesület, a Polgárok Érdekszövetsége és a Bokor Közösség közös nyilatkozatban ítélték el az “erõszak kultuszának propagálását”. (…) A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége is csatlakozik a Katolikus Püspöki Kar tiltakozásához, követelve a kiállítás bezárását.
(Nyitva a Nitsch-kiállítás. Demszky visszautasítja a bezárást kezdeményezõ nyilatkozatokat. Magyar Hírlap, július 8.)Sebõk Zoltán mûvészettörténész: – A 20. században ahhoz, hogy valami komoly mûvészeti értéknek bizonyulhasson, tabut kell sértenie, át kell hágnia bizonyos határokat. Az impresszionizmus óta ilyen és hasonló határsértéseknek lehetünk szemtanúi. A 20. századi mûvészet – a második világháborútól napjainkig tartó idõszakban egyre radikálisabban – nem a közgondolkodás megerõsítése, támogatása, hanem alternatív, akár tabusértõ javaslatok gyûjteménye. Aki a mûvészettõl a közgondolkodás megerõsítését vagy igenlését várja, az ne menjen kortárs kiállításra, felejtse el a 20. századi mûvészetet.
(Szõnyei Tamás: Vérkép. Mancs, július 15.)Szomorúsággal és riadalommal töltött el ez a fasisztoid provokáció. Nitsch úr talán az újfasiszta mozgalomhoz tartozik? A náci Németország legrosszabb ízlésterrorjáról tanúskodik az ilyen megbotránkoztatás.
(Elmer István: Mészárosmunka. Új Ember, július 18.)Az óbudai Kiscelli Múzeum, Hermann Nitsch orgiájának engedélyezésével olyan vizuális közbûntény elkövetõjévé vált, amilyennek egy keresztény államban semmiképpen sem szabadott volna bekövetkeznie. A minden jóérzésû emberben undort kiváltó orgia mûvészi szempontból nem több, mint üres exhibicionizmus, és említésre sem méltó, jelentéktelen esemény maradna, ha nem célozná meg, és nem gyalázná meg százszorosan a kereszténység legszentebb szimbólumait. (…) A történtek után a Magyarok Világszövetsége Magyarországon veszélyeztetve érzi a jogállamiságot. Jogállam lehet-e az, amelynek nincsenek eszközei közbûntények elkövetõi ellen, vagy mitévõk legyenek annak polgárai, akiknek legmélyebb énjébõl fakadó hitét és szentségeit az állam nem védheti meg, legfönnebb fegyveres oltalmat nyújthat … az ellenünk vétkezõknek?!
(A Magyarok Világszövetségének nyilatkozatából, július 8.)A lapunk által megkérdezett jogi szakértõk egybehangzóan úgy vélik, hogy egy esetleges ügyészi vizsgálat elrendelésével az ügyészség túllépné hatáskörét. Dr. Bárándy Péter ügyvéd kérdésünkre elmondta: nincs olyan alkotmányos érdek, amely a kiállítás bemutatásával sérül, s amit csak e mûvészi véleménynyílvánítás szabadságának korlátozásával lehetne meggátolni.
(Lesz-e vizsgálat a Nitsch-ügyben? Népszabadság, július 17.)Megfenyegették Fitz Pétert, a Fõvárosi Képtár igazgatóját. A Hermann Nitsch misztérium-orgiájának budapesti kiállítását szervezõ mûvészettörténészt lakásán hívta fel egy férfi és közölte vele: a vérét akarja! Elõzõ nap hasonló incidens történt. Ismeretlenek – miután bejutottak annak a bérháznak a lépcsõházába, ahol Fitz lakik – vörös festékkel öntötték le a postaládáját.
(Megfenyegették a múzeumigazgatót. Elfajuló tiltakozás Hermann Nitsch budapesti kiállítása ellen. Népszava, július 9.)Képzeljük el Váradi Júlia és Fitz Péter, netán Schweitzer fõrabbi reagálását egy olyan esetben, ha egy kimustrált zsinagógában egy szír mûvész rendezne “orgia-misztérium színházat”, melyben egy snájdig keretlegény egy frigyládába székelne, míg egy másik egy olyan disznó fenekét rugdalná fekete csizmába bújtatott lábbal, amelyet kapedlivel, pajesszel díszítenének, az ormányára százdollárost ragasztanának, hátára pedig a “Moloch-disznó vagyok” feliratot.
(Lovas István: Eltûrni mindig mindent a konzervatív oldalnak kell. Demokrata, július 8.)Nem lepõdtem meg azon, hogy a Nitsch-kiállítás utolsó napján egy idõsebb férfi látogató kék színû, mintegy egyméteres átmérõjû Dávid-csillagot sprayzett az egyik kiállított mûtárgyra. Annak ellenére történt ez törvényszerûen, hogy a zsidóknak nem volt több közük ehhez a tudatos blaszfémiához, mint az utóbbi idõben sorozatosan ránk zúduló, áradásokkal járó felhõszakadásokhoz. Tudomásul kell azonban venni, hogy a világvallások, így a judaizmus és a kereszténység is, igen mély, akár öröknek is tekinthetõ lelki tartalmakat fejeznek ki a szimbólumok nyelvén. Ezeknek a szimbólumoknak a tudatos profanizálása, a hívõk provokálása, úgy ahogy ezt Hermann Nitsch teszi a mûvészi szabadság nevében, irracionális reakciókat válthat ki a fundamentalizmusra hajlamos hívõkbõl.
(Pelle János: Performace és média. A mûvészet vértanúi. Magyar Nemzet, július 17.)Az MTV Aktuális c. mûsorában Fodor Gábor ófideszes, liberális ex-kultuszminiszter vitázott a neofideszes Tömjén vice státusszekreterrel, aki árulkodóan sokat példálózott zsinagógákkal, zsidó sírokkal, Mazshisz-tiltakozással. Sebaj, a magyar ún. konzervativizmusban megszokott, hogy valahogy mindig ebbe az irányba lukad ki a dolog.
(Vágvölgyi B. András: Nitsch-giccs. Népszava, július 17.)Szóval, Gabi oltári marhaságot nyilatkoztál szerdán az Aktuálisban (…). Az igazi gond, Gabi, hogy amit te összehordtál, hetet-havat, az nem csupán marhaság volt, hanem elõre megfontolt gazság, olcsó politikai bóvli, disznóság, ön-sorsrontó fanatizmus. Egy Hermann Nitsch nevû szabadon kószáló elmebeteget védelmeztél a mûsorban, egy két lábon járó párosujjú patást, aki Óbudán a “modern képzõmûvészet” örvén disznóvérbe áztatott miseruhákat mutat be, véres meztelen nõket megfeszítve, egyszóval minden elképzelhetõ aljas perverzséget, amit egy bolydult elme megalkothat. Aljas és perverz – vajon milyen ember az, aki ilyesmit védelmez és támogat.
(Galsai Dániel: Levélke Fodor Gabihoz. Napi Magyarország, július 10.)Itt hõbörögtek például azok, akiknek nem feltétlenül a szentségek gyalázása fájt, de õrjöngtek attól a puszta ténytõl, hogy valaki “mûvésznek” mondja magát, pedig nem csinál se képet, se szobrot. Itt méltatlankodtak például azok, akik különben soha kortárs kiállításra nem mentek, se a Mûcsarnokba, se a Trafóba, se sehová, de véleményükkel végre ráncba szedhették a nagyokosokat. Itt tiltakoztak tehát mindazok, akik a modernitással és posztmodernitással, avantgárddal és neoavantgárddal egyáltalán nem tudtak mit kezdeni. Õk a természetes “tartalék sereg” ahhoz a politikai akarathoz, amelynek mûködési formája a megfélemlítés, eleme a lincshangulat, üzenete a szabadságot fékezõ rend kicsikarása, lehetõleg minden áron. (…) A botrány ugyanis nemcsak az avantgárd nélkülözhetetlen médiuma. A botrány azok kezében is remek eszköz, akik a mûvészet egyszer már kiküzdött szabadságfokán akarnak alapvetõen változtatni. Radikális ez is, radikális az is, de micsoda különbség!
(P. Szûcs Julianna: A Nitsch-ügy igazi üzenete. Népszabadság, július 12.)Annak a néhány beteg (vagy komisz?) lelkületû embernek a megnyilatkozása, aki túldicsérte Nitsch budapesti bemutatkozását, visszhangtalan maradt, végsõ soron tehát kizárólag rajtunk, befogadókon, mûvészetek, kiállítótermek és képtárigazgatók eltartóin múlik, hogy miként kezeljük a botrányos – mindenfajta jóérzést, nem csak a vallásos emberekét – sértõ kiállítást. Ha ellenben azt mondjuk: ja “a” Nitsch, aki nincs! – és átlépünk rajta könnyedén, tényleg nincs ez a Nitsch, sem õ, sem mindazok, akik a tudatos lélek- és értékrombolásnak nyitnak kaput. Annyi mindenen átléptünk már szótlanul, pont egy Nitschen kellene elbotlanunk?
(Lõcsei Gabriella: Nitsch, aki nincs. Magyar Nemzet, július 3.)Lehet, hogy Nitsch beteg ember, lehet, hogy mûvész. S lehet mind a kettõ egyszerre. Ha mi vagyunk a normálisak, akkor õ persze nem egészen normális. Ahogy nem volt az Van Gogh sem, Csontváry sem, József Attila sem. Igaz õket szeretjük, Nitschet meg nem szeretjük. De nincs semmi, ami bizonyíthatná, hogy öncélú és tudatos vallásgyalázás lenne, amit csinál. A mûvész tagadja, hogy ez volna a célja, õ az áldozat, a szenvedés misztériumáról beszél, és katarzist, megtisztulást akar a vérbõl és mocsokból. Errõl beszélnek az elemzõ kritikák is. (…) A hivatal ne akarja kikergetni a múzeumból a tárlatot még szimbolikusan sem. A fölháborodás, a kritika, a vita a közvélemény joga, a hivatalos mûértelmezés már nem divat. Mindenki jobban jár, ha a Nitsch-tárlat megmarad mûvészeti botránynak, mert a mûvészetnek “jól jön”, míg az egyházaknak és a politikának egy újabb botrány egyáltalán nem hiányzik.
(Szále László: Túlbotránkozók. Magyar Hírlap, július 9.)Fantasztikus, hogy a betiltási inger mennyire elhomályosítja az agyat, elfedi a történelmi tapasztalatot. Az egyház fanatikusai kétezer éve, a mindenkori konzervatívok prûdjei ki tudja mióta, a kommunizmus dogmatikusai hetven év alatt nem tanulták meg, hogy ilyenkor legbölcsebb hallgatni. Akkor szép csendben elmúlik, amit károsnak véltek. Mindenfajta tiltással viszont hatalmas propagandát csapnak a kárhoztatott ügynek.
(Görgey Gábor: Ez igazán jól sikerült, fiúk! Metro, július 12.)Nitsch kiállítását a június 18-i megnyitó és június 30. között 630 látogató látta, ami a múzeum látogatottsági átlagának megfelelõ nézõszám. Július 1. és 11., azaz a kiállítás körüli botrány kirobbanása és a zárás között viszont 6334 látogató kereste fel a tárlatot, nyilvánvalóan a sajtóban elharapózott vita hatására.
(Feljelentést tesznek Nitsch rongálója ellen. Népszava, július 14.)Megegyezhetnénk abban, hogy mindenkinek jogában áll meggyõzõdését hirdetni, mindenki az ellen tiltakozik, ami éppen nem tetszik neki, ami õt fölháborítja – a katolikus püspöki kartól a Mazsihiszig, a Magyarok Világszövetségétõl a kisgazdapártig. Az elszabaduló indulatok azonban, amelyek a tiltakozásokban megnyilvánultak, a mind keményebb szankciókat követelõ fölszólamlások, amelyeket az újabb és újabb, a késlekedést mind gorombább megfogalmazásokkal és eszelõs csúsztatásokkal kompenzálni akaró tiltakozók használnak, súlyosabb társadalmi problémára utalnak. Egyfelõl arra, hogy bizonyos alapvetõ polgári eszmények, így a szekularizáció és a pluralizmus tekintetében még mindig nagyon messze vagyunk a nagyvilágtól, beleértve a kereszténynek mondott Európát. Másfelõl, s ez a dolog igazi paradoxona, hogy ezt éppen a magát keresztényinek és polgárinak mondó kormányzat ténykedése erõsíti fel. (…) A katolikus püspöki kar tiltakozása az egyházügyi illetékes beavatkozási kísérletével egyetemben mintha csak közgondolkodásunk súlyos fekélyét fakasztotta volna föl. A toleranciára, a másként gondolkodás, másként érzés, a másféle ízlés elviselésére való képtelenséget.
(Zappe László: Nitsch. Népszabadság, július 10.)Új taktikát kellett a zavarkeltõknek kidolgozni. (…) El kell érni, hogy a polgár képviseletére fölesküdött kormány valahogy megsértse a polgár értékrendjét leghatásosabban közvetítõ értelmiséget, vagy (és) hogy kiderüljön róla: nem képes hatékonyan képviselni az õ értékrendjét. Hogy tegyen bármit, ez vagy az, rá fog vallani. Vagy a tudatlanságára, érzéktelenségére és tehetségtelenségére, vagy a tehetetlenségére. Erre szolgált a Nitsch-botrány. Legyünk tisztában a tanulságaival! Hogy provokáció volt, napnál világosabb. Azok, akik szervezték, pontosan tudták, mit installálnak és miért. (…) Ez itt tegnap nem Nitsch-ügy volt. Csak egy rafinált, s végtére majdnem sikeres provokáció. Nitsch egy fáradt packázómûvész, aki már jószerével azt sem tudja, hogyan hívja fel magára figyelmet. Akik alkalmazták, valójában õk mocskolták be a templomot. Tudatosan, mert cinikusan.
(Mányoki Endre: Nitsch, ami van. Napi Magyarország, július 17.)Jankovics Marcell, az NKA elnöke: – A Hermann Nitsch által fémjelzett kiállítás körül kialakult konfliktushelyzet része a kultúrkampfnak, amelyet a balliberális oldalról gerjesztenek, s elsõdleges célpontja a minisztérium vezetése és személyem lejáratása.
(Az etikai bizottság dönthet a támogatás megvonásáról. Napi Magyarország, július 7.)Akik azonnal és megfellebbezhetetlenül rásütötték a vallásgyalázás bélyegét, azok tudták a legjobban, hogy sok minden elmondható errõl a képzõmûvészeti akció-dokumentációról, csak éppen ez nem; tudták, hogy éppenséggel egy jellegzetes protest-mûfajról van szó, tiltakozásról az erõszak és az embertelenség ellen – mégpedig a valódi szentség és humánum jegyében. Tudták, mert bizony elég iskolázottak és informáltak hozzá – de azt is felmérték, mivel Nitsch munkája kétségkívül próbára teszi a konzervatív ízlést és beidegzõdéseket, különösen alkalmas arra, hogy hisztériát keltsenek körülötte, s odaálljanak “határozottan követelni” e blaszfémia eltávolítását. (…) A politikai akció lólába természetesen kilógott, hiszen Semjén Zsolt a dolgot azonnal a fõpolgármesteren kérte számon, és bocsánatkérését követelte a város polgárainak nevében. Mintha bizony Semjén úr lenne a városi polgárság megbízott képviselõje, és mintha nem tudná, hogy egyetlen tárlat megrendezéséért sem a fõpolgármester a felelõs. Aztán még Göncz Árpádot is bele lehetett keverni valamelyest, mondván, ha a köztársasági elnök felemelte a szavát a szombathelyi zsidótemetõ meggyalázása ellen, vajon miért nem teszi ugyanezt a Kiscelli Múzeumban “elkövetett” kiállítás kapcsán. És ezen a ponton lett a Nitsch ürügyén felpiszkált mûbalhé csakugyan botrányos: éppenséggel azok száján, akik fájón hiányzó, koherens politikai eszméik összetartó erejét egy irányított hecckampánnyal remélik pótolni. Ez a cinizmus az igazi gyalázat.
(Mészáros Tamás: Az igazi gyalázat. Magyar Hírlap, július 12.)Semjén Zsolt helyettes államtitkár: – Mi történne, hogyha holnap jönne Szabó Albert, és mit tudom én, különbözõ horogkereszteket és egyebeket festegetne egyéb vallási szimbólumokkal, és utána azt mondaná, hogy ez neki a mûvészi alkotásának és önkifejezésének a része?
(Hír3, TV3, július 6.)A történetben leginkább Semjén Zsolt egyházügyi helyettes államtitkárt sajnáltam. Semjén államférfi megtekintette a kiállítást, s felháborodott. Felháborodásában azt mondta, hogy a tárlatot be kéne záratni. Evvel semmi bajom, a politikus legyen legalább karakán és határozott, ha már. Ha már azt gondolja, hogy a politika, az állam dolga tûrni, tiltani a kulturális eseményeket, bírálni – és elvitatni – a mûvészi teljesítményt, megbélyegezni az alkotókat, akkor legalább mondja meg, derüljön ki, mit gondol. Semjén ásott egy vermet, aztán nekifutásból ugrott egy talpast, úgy vetette bele magát. És, úgy tûnik, senki sem segített kikászálódnia belõle.
(Makai József: Államférfiúi performance. Magyar Hírlap, július 13.)Lehet bárki véleménye az, hogy a Nitsch kiállítása botrányos volt, sõt az is elképzelhetõ, hogy objektíve botrányos volt. Ennél nagyobb botrány már csak az, hogy vezetõ köztisztviselõ egyáltalán nyilvános véleményalkotásra ragadtatta magát a kiállítás ügyében. A magyar jogrend szerint ugyanis a mûvészet kérdéseiben az államnak coki; és még egyszer coki. Mondhatni, kuss! – hat s-sel, mennydörgõ hangon.
(Gellért Kis Gábor: Egy kiállítás utóélete. Élet és Irodalom, augusztus 6.)Évtizedek óta azt gondolom a klasszikus avantgárdnak errõl a provokáló áramlatáról, hogy létalapja régen megszûnt. A polgár már régóta nem pukkad. Nem pukkad, mert a provokációt hosszú éveken át az élet szolgáltatta KZ-k és gulagok, gázkamrák és koncepciós perek formájában, a mûvészet által végrehajtott provokáció ingerküszöbe olyan magasra került, hogy gyakorlatilag nem lehetett már elérni. Ezen túl pedig a polgár azt is megtanulta már az iskolában, hogy a polgárpukkasztás a polgári kultúra szerves része, tehát saját kultúrájaként élvezze, ha lépést akar tartani polgári korával. Az a betanuló polgár, aki a klasszikus polgárpukkasztástól pukkad, még el kell hogy végezze kulturális szocializációja terén a néhány polgárit, akkor is, ha régóta megvan a jogi diplomája. Addig a Fidesz neve MPPP – azaz a Magyar Pukkasztható Polgárok Pártja.
(Szabó Miklós: II. József újratemetése. Népszabadság, július 30.)A II. vatikáni zsinat óta alapvetõ követelménynek számít, hogy szakmai kérdésekben az egyház elõször a témához értõ, katolikus laikusoknál tájékozódjon. Szomorú, hogy Magyarországon ez elmaradt. (…) Morel Gyula, a kiváló magyar jezsuita úgy fogalmaz, hogy míg a hagyomány a halott emberek élõ hite, addig a konzervativizmus az élõ emberek halott hite. Valóban halott hit az, amelyik megrendült attól, hogy egy polgárpukkasztó tárlaton a vérbõl és szennybõl tisztán, sértetlenül és a tárlatlátogató számára megközelíthetetlen módon kiemelkedik a monstrancia. Semjén Zsoltról ezt nem feltételezem: csak azt, hogy elõbb ítélt, aztán kezdett el gondolkodni. Alighanem illõ lenne megkövetnie a katolikus értelmiséget azért, mert a katolicizmust a szakemberek megkérdezése nélkül összemosta a lapos (kis)polgári ízléssel.
(Hegyi Gyula: A katolikus értelmiségrõl. Magyar Hírlap, július 27.)A hatnapos játékról készült videót nézve pszichedelikummal túltáplált ismerõsöm kifakadt: “Ez a Dionüszosz papa legalább megidézné a Sátánt, akkor talán Istenhez is közelebb kerülhetnénk!”
(Gaál József: Dionüszosz papa tréfái. Élet és Irodalom, július 2.)Nitsch felettébb edzett: a legutóbbi prinzendorfi passiójáték után heves ellenfelei egészen az államügyészségig elmentek: ha nem is az egyház, de egy állatvédõ egyesület vádat emelt ellene, amit azután az államügyészség kivizsgált, és bûncselekmény hiányában elutasított. (…) Nem állítja, hogy Ausztriában nincsenek egyházi körökben ellenvélemények mûvészetével szemben – de kétségtelen, hogy az ilyen megnyilvánulások inkább a reakciós, jobboldali körökre jellemzõek, mint ahogy minden esetben a konzervatív, sokszor egyenesen fasisztoid politikai körök szítják a tiltakozást. (…) A mostani incidensben az zavarja, hogy Magyarországon állami, hivatalos helyrõl érkezett a támadás. (…) – Ausztriában, ahol megmozdulásaim ugyancsak indulatot keltenek, a kultúra irányítói, a mûvészeteket hivatásszerûen is értõk mindig mögöttem állnak, támogatnak – mondja Nitsch, és felteszi a kérdést: hol vannak Magyarországon a kultúra kormányképviselõi, a mûvészet hivatásos értõi, akik a vallás prókátoraival szemben elmagyarázzák a mûvészet mibenlétét?
(Szászi Júlia: Nitschet nem zavarja az indulat. Népszabadság, július 9.)Szkok Iván festõmûvész, a Magyar Képzõmûvészek és Iparmûvészek Szövetségének új elnöke: – A háborúk manifesztuma volt ez a kiállítás. És ahogyan a háborúk nem tisztelik a relikviákat, ez a kiállítás sem tisztelte. Keserves látni, hogy szent tárgyakat meghurcolnak, de ez a háborúk idején mindennapos. A kiállítás egyértelmûen bebizonyította, hogy ma is háború van. (…) A kultúra területén háború van, de a fegyverek még nem dörögnek.
(Stefka István: Küzdelem a magyar mûvészetért. Napi Magyarország, július 31.)A Mûvészetkritikusok Nemzetközi Szövetségének (AICA) magyar szekciója megütközéssel fogadta Hermann Nitsch budapesti kiállítása kapcsán mesterségesen gerjesztett hisztériahullámot. Egy rangos európai kiállítássorozat keretében bemutatott mûvek megítélése nyilván nem lehet egyértelmû, természetesen kiválthat éles, akár elítélõ kritikákat, de egyetértõ megnyilvánulásokat is. Miközben elismerjük, hogy mindenkinek – köztük az egyházaknak, társadalmi szervezeteknek is – joga van véleménye kifejtésére és esetleges fenntartásai hangoztatására, mélységes aggodalommal tölt el bennünket, hogy érvelések helyett egyesek tiltakozásukat hatalmi helyzetükkel nyomatékosítják, miközben pozícióikkal visszaélve, adminisztratív beavatkozással, vizsgálatokkal fenyegetve cenzorként lépnek fel. Magyarországon utoljára a nyolcvanas években tiltottak be kiállítást. A magyar demokrácia szégyene lenne, ha bármiféle ideológiai elõjel nevében feltámadna az elõzõ rendszer sokszor, és joggal kárhoztatott kultúrpolitikai gyakorlata. A mûalkotásokkal folytatott vita formája a párbeszéd, és nem a hatalmi szóval, fenyegetéssel elrendelt szemzár.
(Nyilatkozattervezet, nem adták ki.)Hegyi Lóránd, a bécsi Museum Moderner Kunst igazgatója: – Nem leptek meg igazán a Budapestrõl kapott hírek a Hermann Nitsch-kiállítást ért támadásokról, de mégis váratlan volt azok alacsony nívója, sokszor primitív és fõként mûvészetellenes, populista, demagóg jellege. Meglepett az is, hogy mennyire nem képesek némelyek elfogadni a mûvészet viszonylagos autonómiáját, a mûvészeti intézmények szakmai önállóságát, szakmai kompetenciáját. Az intézmények autonómiája és a szakmai döntések szabadsága a nyugati kultúrélet alapvetõ, nem vitatott feltételei, ha tetszik, a demokrácia és a pluralizmus érvényesítõi a kultúrában. Sajnálatos, hogy Magyarországon éppen ma, amikor az országnak a nyugati típusú értékrendszerbe való teljes integrálódása a politika fõ vonulata, amikor az országnak a nyugati típusú demokratikus, pluralista döntésmechanizmus megszilárdítása a fõ cél, szélsõséges és mûvészetellenes, már-már fundamentalista hangok ilyen jelentõs szerepet kaphattak. (…) Én indítottam útjára ezt a Hermann Nitsch-kiállításat, s a bécsi, római, velencei, göteborgi és luxemburgi bemutatók után nagy örömmel küldtem Budapestre. Nagyon remélem, hogy sokan vannak a látogatók között, akik Hermann Nitsch mûvészeti nagyságát pontosan értik, s akik nem tévesztik össze a mûvészeti szféra autonómiáját és a látszatra demokratikus “értékvédõ” nyilatkozatokat.
(Nem kötelezõ. Hermann Nitsch mûvészetének radikalizmusáról. Népszabadság, július 12.)Összeállította: Boros Géza
Copyright © BTM
Utolsó módosítás: 2000. június 1.