A 60-as évek közepén expresszív mentalitású, erõs, spontán gesztusokon alapuló portréfestési programmal indult. (Önarckép, 1969). 1967– 68-tól 74-ig ez az expresszív portréfestõi program fokozatosan átalakult és hiperrealistává vált (Kerítés, 1974). A 70-es évek közepétõl a képpel,
mint
tárggyal és szereppel, fotóval és filmmel foglalkozott.
Fontos motívuma a kép a képben volt (Kép és
fal, 1974). A képzõmûvészet mint fotózás
a 60–70-es évek neoavantgardizmusának vagy az akkor aktuális
konceptuális mûvészetnek nagyon karakteres eleme volt.
A 80-as évek elejétõl újra a festészethez
fordult, két alapvetõ festõi témát használt:
a tájképet és a portrét, pontosabban fogalmazva
a fejet. A fejek nem portrék és nem önarcképek
és nem fejek abban az értelemben, ahogy valakire ránézünk.
Abban az értelemben viszont azok, ahogy magunkba befelé nézünk,
nyílik egy hatalmas végtelen tér, egy nagyon sokrétegû
tér. Két tértípus kerül itt egymással
szembe. Az egyik a festett tér, ami egy lényegében
hagyományos festõi felfogás, a másik pedig
a festészet játékterén kívül esõ
elem, ami a két tábla összeállításából
adódik, mint rés, vagy pedig mint egy eltakart, eldugott,
eltitkolt rész. Gyûjteményünkben több ilyen
portré is helyet kapott.