Hagyjunk idõtképei nézésére, foglaljunk helyet, álljunk készen többszörös üzeneteinek fogadására. Érezni fogjuk a vásznon a színek különbözõ rétegeit az alkimiai folyamatokhoz hasonlítható átalakulás, munkálkodás közben. Helyezkedjünk el elõtte, hosszasan, erõs összpontosítással hagyjuk magunkat egyik vagy másik kép által odaszippantani, lépjünk be a mozgásba, merítkezzünk meg a a színek meanderjeiben, fogadjuk el az átváltozást.
A nézõnek idõnként el is kell mozdulnia, hogy „lásson”, hogytekintetével és mozgásával egyaránt meghosszabbítsa, a téma mélyébe kísérjea fényt. Bernát András olyasmit fest, ami lehetne akt, vagy egy születõ táj, és megkísérli megragadni bennük a szorongást, ugyanakkor a gyönyörûséget is. Kimondhatatlan élvezet és szigorúság jellemzi ennek a fiatal mûvésznek a munkáját.
A fényhez, vagyis az energiához fûzõdõ kapcsolata áll munkásságának középpontjában; lelkesedését, szívósságát, tapogatózásait és csodálkozásait osztja meg velünk. Kifinomult utakon belsõ és külsõ átjárókat hoz létre. Utakat nyit, amelyek a rendezetlen tömegtõl a felfedett tájig, az erdõtõl a fáig, a tárgytól az élet csírájáig vezetnek. Mások talán a nõi hüvely belsejét,annak felhevült nyálkahártyáját látják benne.... Megint mások a gyökereit keresõ, változásban lévõ világot. Valamennyien a világ elõtti világ jeleit olvassák ki belõle.
Nem tudom, milyen jogon kérdeztem Bernát Andrást nagyapjáról, de megértettem, hogy õ a törékenységet és erõt képviseli számára. A mûvész egy elárult szövetséget fájlal,amely bizonyára sok történelmi értéket tiport el, ugyanakkor azonban a tökély keresésére serkentette.
Festményei találkozásra csábítanak oly tüneményekkel, mint amilyen a tenger nõiessége és a föld gyönyörökkel teli magmájának érzékisége. Úgy tûnik, megpróbálja megmutatni a kezdetek boszorkánykonyháját,amikor semmilyen föld nem létezett, amikor a végtelen együtt élt a pillanat rezgéseivel. Bizonyos értelemben megkísérli megmutatni a világegyetem magjában,az elõre nem láthatóra várakozó nem-létet, amikor a ki nem fejezett még dadogott. Festészete távolról jön. Bernát András egy kialakulóban lévõ világot tár elénk, ahova az élet még nem érkezett meg. Más képei esetében az alkotás elõtti vízió jelenik meg, ahol egyedül az égkékje mintázza meg a végtelent.
A mûvészmunkáival való találkozás minden bizonnyala tudat állapotának változását idézielõ vagy személyes észlelések serkednek legtávolabbi történelmünkbõl. Nem a megélthez kapcsolódnak, hanem egy adott tapasztalathoz. A megfoghatatlan befogásának szándéka van jelen, „van valami és ugyanakkor nincs semmi.”
Festészete a lélek és az értelem fekete lyukai elleni vég nélküli harc. Ezek a fekete lyukak a világegyetem egyes sarkaiban elnyelik a fényt, az anyagot és az energiát. Bernát András össze akarta gyûjteni a fény intim rezgéseit,hogy megõrizze a mozgássá átalakított múlékony fényességet.