mexikói szobrász, installáció
Fõvárosi
Képtár / Kiscelli Múzeum
Templomtér
2003. június 25–augusztus
31.
rendező: Lorányi
Judit
Mítikus utazás
Az ezredforduló
mûvészetét a kulturális helyek és az
alkotási folyamatok sokfélesége jellemzi. A világ
különbözõ tájain megszületõ és
bemutatásra kerülõ mûvek mûfaji-tematikai
különbözõségei, illetve azonosságai
fõként a nagy nemzetközi biennálékon,
szakmai seregszemléken érzékelhetõk, ahol a
bõség zavara elmélyülésre, valódi
mûélvezetre alig hagy idõt. Pedig egy távoli
ország addig ismeretlen mûvészét megismerni,
munkáiban a különös mellett a közös, jó
esetben egyetemes jegyeket felfedezni, idõre van szükség.
Laura Anderson Barbata
munkáival sajnos sem Mexikóban, sem azokon a seregszemléken
nem találkoztam, ahol a kortárs latin-amerikai mûvészetrõl
és mûvészekrõl igyekeztem újabb információkat
szerezni. Ez persze nem õt minõsíti, csupán
saját korlátjaim be- és a mûvészeti események,
színterek áthelyezõdésének felismerése.
Amikor azonban megláttam a Káosz rendjében címû,
1998-as kiállításának katalógusát,
illetve az utóbbi években készült munkák
reprodukcióit, melyeken „átsüt” az a fajta érzékiség
és érzékenység, mely a jó mûvek
sajátja, egybõl tudtam, merre van hazája. A ’90-es
évek közepétõl New Yorkban élõ,
mexikói származású képzõmûvész
objektjei, installációi és assemblage-ai különös
tehetségrõl tanúskodnak. Munkássága
méltán aratott nemzetközi sikert és elismerést,
mivel egy olyan komplex vizuális nyelvet fejlesztett ki, mely artisztikus
és szuggesztív módon próbálja a világ
figyelmét felhívni pusztuló értékeinkre.
Az ökológiai –szociológiai problémákra
fogékony mûvész az elmúlt tíz évben
több, a világtól elzárva élõ indián
közösséggel – pl. a yanomamikkal, a ye’kuanákkal
és a piaroákkal – is közvetlen kapcsolatba került.
Eleinte tán a kíváncsiság hajtotta, esetleg
saját gyökereit kutatta, ám a közösen végzett
munka gyümölcseként olyan élményben lehetett
része, melyet sok spirituális iskola megirigyelne. A hajdani
misszionáriusok legjobb hagyományait folytatva pedig rátalált
a kollektív tudatalattira. 
Az
akkoriban fával dolgozó képzõmûvész
1992-ben a csónakkészítés fortélyait
akarta megtanulni a venezuelai indián közösségben,
de a yanomamik kérésére neki is meg kellett valamit
tanítani cserébe. Laura ötlete, hogy a helyi alapanyagokból
állítsanak elõ merített papírt, olyannyira
bevált, hogy azóta már több közép-amerikai
országban is tanítja a technikát, illetve egy komplex
program keretében segíti a különbözõ
közösségeket saját identitásuk kialakításában.
A projekt sikerét bizonyítja, hogy az iskolai füzetek,
tankönyvek mellett egy rendhagyó mûvészkönyv
is született. A yanomami törzs által mindössze 50
példányban készített Shapono (Közösségi
ház), mely hagyományaikat tárja a világ elé,
2000-ben elnyerte a Venezuelai Nemzeti Könyvcentrum Az év legszebb
könyve díját. Példányait jelentõs
könyvtárak vásárolták meg (pl.: a Princetoni
Egyetem, a Parson’s New School of Design). Anderson Barbata azonban nemcsak
írásbeliséget és írott történelmet
teremtett, amikor Watuna címmel elkészítették
a teremtéstörténetet, hanem elsõsorban képzõmûvészként
állít emléket az eltûnõben lévõ
indián nyelveknek, mítoszoknak és kultúráknak.
Évtizedes tapasztalatait az azték romokon épült
hajdani katolikus templom és kolostor együttesbõl kialakított
kortárs mûvészeti központban, a Mexikóváros
szívében található ExTeresában rendezett
kiállításán összegezte. Tavaly õsszel
itt vetítették elõször a Shaponót, az
elsõ közösségi ház építését
bemutató animációs filmjét. Anderson Barbata
munkássága számos analógiát rejt magában.
A hagyományos anyagok és a legkorszerûbb technikák
ötvözésével, a mítosz és a technikai
civilizáció összebékítésével
készült alkotásait látva leszögezhetjük,
hogy a mûvész saját faji, nemi identitását
mintegy tükörként használja modern világunk
ábrázolására. 
A köznapi tárgyak, egyszerû formák és a
kiállítótermekben szokatlan anyagok felhasználásával
készült, erõsen érzéki objektjei és
installációi szinte valamennyi érzékszervünket
igénybe veszik. A természetet és az õsi kultúrát,
valamint az ezeket veszélyeztetõ „civilizációt”,
az õslakosokat súlytó tragikus külföldi
kizsákmányolást merõben szokatlan eszközökkel,
az indián nyelvek poétikus szóképeinek modern
átirataival tárják elénk. A kiállításon
a performermûvész mintha a New Ages tapasztalatokra építve
kalauzolná a látogatót, aki a látás,
hallás, szaglás és tapintás/érintés
egymást erõsítõ hatása, no meg saját
képzelete révén az északi Amazonas-vidéken
érezheti magát. A templomtérbe lépõ
„vándort” kiszabadítja a nagyvárosi lét megszokott
környezetébõl, hogy a sötététben
mezítláb végigsétálva a hatalmas fenyõszõnyegen,
vagy a fiktív erdõben leheveredve a hangokra figyelve részese
lehessen az indián közösség hétköznapi
életének. A kolostorudvarra kilépõ látogató
elé szokatlan látvány tárult: fenn a magasban
egy törékeny függõhídon átkelõ,
fej nélküli nõ viasz idolja. Az Önarckép
(1996) mitikus fõhõseként magát idõrõl
idõre újrafogalmazó Anderson Barbata installációja
egyben emberi-mûvészi hitvallása: „Nem az irányít,
amit látok vagy gondolok, mivel az elménk és a szemünk
gyakran becsap bennünket, hanem amit legbelül érzek.”
Szavaiból az indiánok sok ezer éves meggyõzõdése
sugárzik, akik a gondolkodás központjának nem
az agyat, hanem a szívet tartják.
Ember- és természetközpontú
mûvészete a lét nagy kérdéseit feszegeti,
ábrázolásaiban a különbözõ mítoszokból,
rítusokból egyaránt merít. Saját szinkretikus
hagyományaiban, mely az azték-maja, illetve a keresztény
kultúra keveréke, nagy jelentõsége van annak
az õsi, feminin princípiumnak, melyet jobb híján
nevezzünk most Természetnek. Az indiánok számos
formában testesítették meg és imádták,
de a véres háborúk következtében a kegyetlen
istenek képe mind jobban kiszorította a feminin erõket.
Anyaföld, anyanyelv, mitikus múlt és saját történelem
– ezek éppúgy alapvetõ emberi jogok, mint a szabadság.
A sokmilliós 
metropoliszok
lakójaként Anderson Barbata sajátos eszközeivel
igyekszik megmenteni mindazt, ami egy „emberléptékûbb”
világból fennmaradt. A latin-amerikai avantgárd mûvészek
legjobbjaihoz hasonlóan szociális érzékenységét
mindvégig megõrizve, saját mûvészi karrierjét
idõnként kockára téve, üres formakísérletek
helyett valami hatékonyabb, közérthetõbb kifejezésmódot
keresett. A maga finom módján egy igaz ügyért
szállt harcba. No, nem holmi amazonként, feminista élharcosként,
hisz mi sem áll tõle távolabb, mint a demagógia
vagy a reklám-ízû propaganda. Konceptualista alkotásaiban
azonban szívesen használ meghökkentõ effekteket.
Kedveli a felcserélés és a felhalmozás motívumát:
víz helyett virágszirmok, fog helyett gyöngyök,
szavak helyett gyöngyfüzér, koponyák helyett pedig
kukoricacsövek, de sic! a kukoricaszemek helyén 5000 emberi
fog sorakozik. 
Egyszerre poétikus és drámai erejû installációi,
melyeket természetes anyagokból (mint pl. fa, viasz, különbözõ
növények, virágok stb.) és talált tárgyakból
készít – lsd. A Popul Vuh varázslóinak könyve
(1995), illetve a Kivonat, vagy a Náhuatl nyelv elsajátításának
egyszerû módja (1996) –, újabban pedig a legkorszerûbb
technika (DVD kivetítõk stb.) felhasználásával
készült munkái, mint pl. a Vigasz (2001), egyetemes
értéket képviselnek. 
Laura Anderson Barbata
elõdeit az ismert konceptmûvészek mellett a kiváló
képességû, bár nálunk jobbára
ismeretlen mexikói, kubai képzõmûvészek
közt kell keresnünk. Honfitársai közül az USÁban
és Nyugat-Európában évtizedek óta oly
népszerû Frida Kahlo neve ugyan pont most kerül be a
hazai köztudatba, de mûvei legfeljebb reprodukcióként
jutottak el hozzánk. Francisco Toledo vagy Marta Palau munkássága
pedig – budapesti „felvillanásuk” ellenére – Magyarországon
épp oly ismeretlen, mint a kubai Ana Mendieta land artos vagy José
Bedia afrokubai rítusokat felhasználó installációi.
Bukta Imre, Samu Géza, Szirtes János vagy a nyilvánosságtól
jó ideje visszavonult Romvári János munkásságát
viszont Laura nem ismeri. E nagy nemzetközi nomadizmusban esetleg
találkozhatott valahol a New Yorkban élõ Drozdik Orsolya
vagy a fiatalabb generációt képviselõ Imre
Mariann installációival, de nincs értelme a mûfaj
jelentõs alkotóit mind felsorolni, hisz valószínûleg
csak a gyökereik közösek, az utak szerteágaznak.
Minden esetre tény, hogy Anderson Barbata tehetséges és
szerencsés is, hisz a 
’90-es
évektõl, melyet az installáció virágkorának
is tarthatnánk, a világ vezetõ kritikusai kísérik
figyelemmel munkáit, melyekrõl számos publikáció
(cikkek, tanulmányok, komoly szakmai elemzések, televíziós
mûsor) készült. A Latin Amerika mûvészete
a XX. században címû, nagyszabású, összefoglaló
tanulmánykötet bevezetõjében Edward J. Sullivan
is a legjelentõsebb mûvészek közt említi,
akinek az ökológiai válsághoz való kritikai
hozzáállása, illetve az eltûnõben lévõ
mítoszok és legendák megmentéséért
végzett céltudatos tevékenysége újszerû
munkákkal gazdagította a kortárs mûvészetet.
Munkásságát már számos díjjal,
kitüntetéssel jutalmazták – Mexikó határain
túl is. Az Egyesült Államoktól Venezueláig
egyaránt elismerik, mûveit jelentõs múzeumok,
közgyûjtemények õrzik a New York-i The Metropolitan
Museum of Arttól a mexikóvárosi Museo de Arte Modernóig.
1986 óta közel 30 önálló tárlata
volt, s számos rangos csoportos kiállításon
is részt vett Amerika és Európa több országában.
Ausztria, Belgium, Hollandia és Spanyolország után
most Magyarországon is bemutatkozik. 
Bár
átfogó modern vagy kortárs mexikói képzõmûvészeti
kiállítás mindez ideig nem érkezett hozzánk,
a budapesti Mexikói Nagykövetség kultúraszervezõ
tevékenységének hála most nem több évtizedes
késéssel, hanem épp idõben ismerkedhetünk
meg egy jelentõs mûvésszel.
Laura Anderson Barbata
1958-ban született Mexikóvárosban. Autodidakta mûvészként
Rio de Janeiróban folytatott grafikai és szobrászati
tanulmányokat, illetve több grafikai mûhelyben tanult
és dolgozott Mexikóban. Az egyetemen építészetet,
majd szociológiát tanult. A ’90-es évek elejétõl
több ízben járt Venezuelában és Ecuadorban,
ahol az aktuális project részeként bennszülött
indián nõknek tanította a merített papír
készítésének technikáját. A modern
média által felmagasztalt, mind erõszakosabb és
primitívebb „emberi intelligencia” diadala helyett azonban Anderson
Barbata inkább a „humanizáló intelligenciát”
részesíti elõnyben – mely napjainkban igencsak idõszerû
probléma. Objektjeit, installációit fõként
az Amazonas-vidék õserdeiben szerzett benyomásai,
tapasztalatai ihletik. A különbözõ indián
közösségekkel folytatott több éves munka révén
nemcsak „megtalálta a helyét az élet rendjében”,
de egy félévezredes adósságot is törlesztett;
vagyis sikeresen megvalósította a két kultúra,
az indián és a kreol világ talákozását.
Míg Európa a hajdani gyarmatosító pozíciójából
ítél, mind több kutató és mûvész
keresi a lehetõséget, hogy más, korszerûbb kontextusból
közelítsen azokhoz a törzsekhez, közösségekhez,
akik elzártságuknak köszönhetõen máig
megõrizték tradícióikat, jó esetben
nyelvüket és kultúrájukat. A hajdani ferences
szerzetesekhez hasonlóan, akik a térítés mellett
fontos értékmentõ munkát is végeztek,
Anderson Barbata is elkötelezett híve lett az esõerdõk,
fõleg a venezuelai Amazonas-vidék kisebb indián közösségeinek.
Tanítvány és tanító, aki távoli
kultúrák közt közvetít. 
Terra incognita – Ismeretlen
föld címû kiállításának anyaga,
illetve az utóbbi hét év munkáiból válogatott
mûvek a Kiscelli Múzeum Templomterében nemcsak egy
távoli kultúrát és több aktuális
problémát hoznak otthonos közelségbe, de szinte
kínálják az alkalmat egy 1992-ben megkezdett párbeszéd
folytatására. Akkor a kortárs ibér-amerikai,
illetve hazai „installációs” mûvészek közül
a magyarok bizonyultak jobbnak, ennek persze anyagi-szervezési okai
is voltak. Azóta a mûfaj sokat változott, de a hazai
és a régióban élõ képzõmûvészek
között is sokan vannak, Bukta Imrétõl Németh
Ágnesig, illetve a fiatalabb generációig, akik az
õsi gyökereket kutatják, s bár saját egyéni
útjukat járják, mégis segítenek, hogy
megszabaduljunk civilizált egónktól, és kulturális
kényszereink nehéz terheitõl. Laura Anderson Barbata
kiállítása szintén egy lehetséges gyógyír
a civilizációs ártalmakra.
Sárosdy Judit