Készman József:
Narratív identitás - Az emlékezet prizmája
Festmények, fotók, fotó-vásznak, filmek, rajzok. Ezeknek a művészi közvetítőrendszereknek elősorolásával lehetne összegezni Bánföldi Zoltán alkotótevékenységét az 1996/97 óta eltelt mintegy három év alatt. A jelentősebb kiállítások, események alkalmából készülő katalógusok mellett többnyire az összefoglalás és betekintés igénye hozza létre a művész munkáit bemutató kiadványokat.
A kilencvenes évek utolsó harmadának változásai gyors hullámokban követték egymást a hazai képzőművészeti színtéren. Az installáció sosem látott felfutása majd lecsengése, a fotó mint általános kiindulási alap két-három éves virágzása, legújabban a festészet visszatérése mögött egy-egy műfajjal való hosszasabb törődés, elmélyültebb foglalkozás áll. A korábban vertikálisan felépülő elvárásrendszer horizontálisan szétterülni látszik, amelynek sajátossága, hogy benne párhuzamosan érvényesek a különféle művészeti médiumok, műfajok, műformák, irányzatok. Előfordul, hogy egy-egy művészi-szakmai probléma feldolgozása éveket vesz igénybe, miközben az aktuális művészeti diskurzus más műfajt helyez előtérbe. Bánföldi művészi oeuvre-jében a festés, a fotózás és filmezés folyamatosan létező és futó projekteket jelent, ami párhuzamos művészi gondolkodásmód meglétéről tanúskodik.
Festmények. Bánföldi korábbi festményei nagyrészt fehér, vagy világos színű alapra felvitt színes gesztusformákból, valamint fekete festékkel rajzolt, firkaszerű, graffitizált vonalelemekből álltak. A monokróm képsík alapvetően integratív szerepének lehetőségeit kutató fázist követően - napjainkban az atmoszférikusan oldott színfelületek festői kezelésének szinte érzéki öröme áll munkáságának középpontjában.
Bánföldi festményei mögött nem találunk tematikusan kifejthető, irodalmi jelentést, amely az elvont alá lábat adna. Helyette építkező, képkonstituáló folyamatokkal dolgozó formai- és kromatikus egymásravonatkozási rendszer kiépítése történik. A festő gesztust kalligrafikusan jelző konfigurációkat az újabb munkákon szinte brutálisnak ható, a színmezőn sértést elkövető, a felületbe belerontó ecsetkezelés váltja fel. A széles ecsettel, vagy spaklival elhordott, néhol ellenkezőleg, felvitt-rákent ecsetnyomok a festői felület dinamikus, ugyanakkor egyszerre szubtilis alakítását eredményezik. Korszakai elkülönítésében, jellemzésében lehetségesnek tűnik biztosan megrajzolható, pontosan leíró ikonográfia felállítása, amely esetünkben természetesen vonalainak struktúrájából, grafikus jellemzőiből, a vonalgörbék analíziséből, a gesztusok és színfelületek viszonylataiból állna. Ha megfigyeljük, nincs két azonos szín vagy vonal képein. Ugyanis nem létezik két vonal, vagy szín, amely egyformán száradna, fénylene, amely ugyanannyi fényt nyelne el magában, ugyanúgy tekeregne a vásznon. A színátmenetek, a rajzos elemek, a felülfestések a létrehozó alkotói folyamat mezőnyfutamában születnek. Egy magábanálló, magáértvaló vonal, vagy forma a szemünk előtt ölt alakot. A festői gesztus aztán elkezdi élni a maga életét és összetalálkozik egy másik közeggel, vagy egy másik gesztussal. A forma- és vonalmegadással definiált festmények határozottan egyfajta passzív eleganciát árasztanak magukból.
Ne keverjük azonban össze gondolkodásunkban a kép fogalmát a festményével. Ha szinonim kifejezésekként használtuk is őket, emlékezzünk rá, hogy a kép rendeltetése egy jelen-nem- lévő entitás jelenvalóvá állítása, - míg a festmény az állandó útonlevés folyamata, amely néha a motívumban, néha a gesztusban, a festés örömében és néha bizony képben éri el nyugvópontját (D. Honisch). A kép maga a festés élménye, és nincs tovább.
Könnyedén tekinthetnénk Bánföldi festészetét bizonyos absztrakt, gesztikális, minimál-tendenciák hazai reprezentációjának, kötve így Georges Mathieu, Franz Kline, vagy a 80-as évekből Basűuiate, a magyar emlékanyagból Ujházi Péter, Nádler István műveihez. Tehetnénk mindezt könnyedén, túlságosan is könnyedén és elhamarkodottan. Igaz ugyan hogy a korábbi munkák azt az állapotot tükrözik, amikor a gesztus megmarad improvizatívnak ható, rajzos elemnek, ám az újabbak más művészi problémakör felé mozdulnak el.
Hogy a hagyomány átértelmezése, emlékező megőrzése és felidézése milyen meghatározó jelentőséget kap Bánföldi újabb képein, annak tekintetében éppen a címválasztás utalásai igazítanak el bennünket. A művészet történetének korábbi időszakai, meghatározó alkotásai, amelyeket alapműveknek tekintünk állandó vonatkozási alapot jelentenek a művész számára. Milyen módon teszik ezt? A munkák neve művészettörténeti stíluskorszakot idéz Kék- Fehér- Fekete renaissance és valamennyi kiegészül egy konkrét, létező történeti műalkotás nevével (Az Arnolfini házaspár, Athéni iskola, Rolin kancellár madonnája, stb.).
Ha ezek után stílusidézeteket, vagy az approprations-art hasonló játékait várnánk, nagyot tévedünk. Amit találunk: csupa gesztus, felületlefedés- és felületkitöltés. Szigorú, absztrakt munkák, amelyeken csak néhol utal kevéske jel a címben megnevezett művészettörténeti standardra. Könnyű a dolgunk a Kék renaissance(Athéni iskola) esetében, ahol könnyedén beazonosítható Raffaelo vatikáni munkájának egyik vezérmotívuma, az ívesen hajló boltozat görbéje. A Kék renaissance(A vihar) világoskék minimalizmusa még értelmezhető finoman megoldott allúzióként mondjuk Giorgone La tempesta (Vihar) című festményének felhő-égbolt részletével összefüggésben, ám a Fehér renaissance(Az Arnolfini házaspár) két képtáblából álló kompozícióján nem sok nyomát látjuk Jan van Eyck remekművének.
Napnál is világosabb, hogy ilyen körülmények között nem beszélhetünk a hagyományba való bezárkózásról, hanem éppen ellenkezőleg, a kultúra mérföldkövei az iránykijelölés és behelyettesítés felhőtlenül pimasz szabadságát kínálják fel a ma élő alkotó számára. Mert azért szükségképpen áll valamiféle gondolatkísérlet, koncepció a névválasztás hátterében. A gondolat pályaíve némiképp hasonló és eltérő is ahhoz, ahogyan a festő Kósa János újra megfestett fontos és paradigmatikus munkákat, például Picasso La vié-jét. Szó szerint bele kellett helyezkednie egy hatástörténeti szituációba, és meg kellett festenie a munkát, mintha ő lenne Picasso. Bánföldi érzékeli a klasszikus munkák időutazás-jellegét: a kép üzen a múltból, meglétével egy kanonizált értékrendet állít fel, ami által folyamatosan teremti, létrehozza a művészetet mint képtörténetet. A kép léte ugyanakkor esetleges. Játsszunk el a gondolattal: mi lenne, ha& ? Mától kezdve ez lesz a múlt, ez lesz az Anghiari csata, a Lakoma lévi házában, a Hét főbűn asztala.
Bánföldi Zoltán művészetében központi jelentőségű a hagyomány felhasználásának és újraértelmezésének igénye, a klasszikus téma iránti érdeklődés.
Fotográfiák. Ha jól meggondoljuk, a fénykép szerepe a személyes és kollektív mnemosyne rendszerében az emlékezés és várakozás, a mesterséges múlt-jelen-jövő, az álomgyártás alkalmas eszköze. A fotó: élet az élet után. Megörökít és legitimizál. A látvány(valóság) leghatékonyabb objektivációjaként akkor is tovább él és hat, mikor létrehozója már nem létezik. Minthogy a valóságot elsődlegesen (fény)képekről ismerjük, hajlamosak vagyunk totalizálni a képi információkat. Bánföldi esetében a magánhasználatú, dokumentatív jellegű fotóhasználat erősen keveredik egyfajta számba vevő, leltározó, enumerációs célzattal. Míg a véletlen az amatőr fotóst is megajándékozza olyan váratlan szépségű jelenetekkel, mint egy rágógumikból álló spontán és kollektív emléktábla egy olasz kisvárosban, vagy a philadelphiai börtön borbélyszéke, amelyben a legenda szerint magát Al Capone-t borotválták, - ezek mégsem válnak a nyilvános megmutatásra szánt fotó-munkák képtémájává. A dolgoknak nevet adni–sorozat vászonra felvitt emulziós rétegre készült valamennyi darabja azt példázza, hogy a fényképet kicsit mágikus rendeltetéssel is felruházzuk. Mintha készítője lelkének egy darabja ott maradna a fotón. Ez körülbelül olyan fokú mágikus szemléletet feltételez, mintha a leölt háziállat elfogyasztásra szánt húsáról azt feltételeznénk, hogy megőrzi a halál borzalmas lenyomatát. A fénykép amellett, hogy a kollektív létezés fóruma, legalább ilyen súllyal az egyén érzelmi életének kelléke is.
Mi dolgunk a világon? hogy nevet adjunk a létezőknek. Mert a név az, ami még a semmi -nek is kell; még annak is kell nevet adni tartja egy kedves régi tao bölcsesség. A fotóvászon-képek tanúsága szerint nevet adni a dolgoknak egyenesen az élet, a lét értelmévé lép elő. A megnevezés aktusa ugyanis teremtő gesztus: elkülöníti egymástól a létezők fajtáit.
Névadóként teremtőnek lenni különösen kedves gondolat olyan alkotóművész, gondolkodó ember számára, akinek egész világképe az időiség eseményhorizontjában gyökerezik. Ebben az időbeliségben mindaz, amit jelenvalónak gondolunk élményeink, vizuális tapasztalataink, gondolataink valójában a múlthoz tartoznak. Kezdve környező világunk határaitól hiszen a csillagok fénye évmilliárdok óta van útban felénk, s mikor azt mondjuk most nyugszik le a Nap , egy tíz perccel korábbi eseményről teszünk kijelentést - egészen a jelenként megélt élménytartamokig. Minden csak volt , azaz a jelent valójában múlt időben kellene írnunk. Érdemes ezen a ponton a nagy nyugati egyházatya, Szent Ágoston elmélkedéseire figyelnünk (Vallomások, XI. könyv). Augustinus problémája: miképpen van múlt és jövő, ha a múlt már nincsen és a jövő még nincsen? Évek, hetek, napok, percek, másodpercek szűnni nem akaró ritmusának sodrásában egyszer csak nem tudjuk, mi a jelen. Ha a jelen csak úgy lehet idő, hogy a jövő a jelen ablakain át a múltba hanyatlik, miképpen mondhatjuk róla, hogy létezik?
Emlékeinkben kutatva azt tapasztaljuk: a jövő a jövő időben és a múlt a múlt időben mint jelen vannak meg. Három idő van tehát: jelen a múltról, jelen a jelenről és jelen a múltról. Az idő alapvető hármas irányultságát, azt, hogy az időt lineáris folyamatnak fogjuk fel lelki aktusainknak köszönhetjük. Az emlékezés segít összekapcsolni korábbi benyomásainkat jelenlegi tapasztalatainkkal. Az emlékezés a múlt, a várakozás a jövő lehetőségét teremti meg.
Lelkünkben mérjük tehát az időt, másként kifejezve az idő: kiterjedés, a lelki mozgások szétterjedése (distentio animi)
Talán nem volt távoli utazás a hosszas elmélkedés ívét bejárni, ha segítségével sikerült képet kapnunk arról az alapról, amely egy alkotó, jelesül Bánföldi Zoltán képzőművész szemléleti horizontját rajzolja ki. Az egyes munkák behatóbb vizsgálatában a katalógus képeihez tartozó szövegek igyekeznek elmélyedni.- Életrajz
- Született: Budapest., 1962. okt. 2.
1988–91: Művészeti Akadémia, Hága, festő szak;- 1991–95: MKF, festő szak;
- 1992–95: posztgraduális kurzus. A Magyar Papírműv. Társaság és a „C” csoport alapító tagja. absztrakt festő, akcióművész. Festményei egy része fröcsköléses eljárással készült expresszív festői gesztusokat örökít meg, de legalább ennyire jellemző művészetére a széles ecsettel felhordott kalligrafikus kompozíciók sora. Fehér alapra készült gesztusfestményei a 90-es évek második felében intenzív színfelületekre rétegezett, lírai-absztrakt alkotásokkal váltakoznak. Kezdettől fogva sokat használja média munkásságában a fotográfiát; különösen a fekete-fehér, mozgó kamerával készített (bemozdult), és a torzításig nagyított fényképeket. A kecskeméti és a zsennyei alkotóházak, művésztelepek rendszeres résztvevője. Egymással jól kommunikáló művekből álló kiállításokat valósított meg Deli Ágnessel.