Valamennyi festményében jelen van a felszínrekerülés dinamikája, a magmából és a földbõl, vágyakból, erõszakból kialakult telérbõl elõjövõ lények születés utáni vágyakozása.
Festményeiben arra emlékeztet bennünket, hogy az élet, jóval az ember megjelenésének kezdete óta tart és hogy távolról, az újra elérhetetlentül jön. Témái a gyerekkorhoz, a legrégebbi legendákhoz, a keleti és nyugati mitológiához és a kereszténység fõ témáihoz nyúlnak vissza. Mindez egészen egyéni látásmóddal átitatva, a szimbolikus festészet nagy áramlatainak megerõsítésével. Expresszionista festészetének hordozója egy jelenlévõ, a feledésbõl visszarángatott, megkínzott anyag. Szemünkbe ötlik és meghatározhatatlan felindulást idéz elõ bennünk a várakozástól és élettõl bizsergõ, vastagon felvitt festékréteg. A jelenetek visszatérõnek tünnek, az élet minden pillanatában jelenlévõ és cselekvõ, élõ halál tér vissza. A szorongó érzés nélküli, paradox módon éltetõ, energiát és kérdéseket hordozó halál.
Érezzük, hogy abban az országban, ahol a közelmúltban még kultúrális és politikai kényszer volt, vagyis az egyénre gyakorolt erõs nyomás és korlátozás, a festõ eljárásában semmi sem véletlen. Olyan fajta kiegyensúlyozásról van szó, ami akkor jön létre, amikor a mûvészet lehetõvé teszi, hogy az erõszak kifejezése õstipussá váljon, és mégha a föld alatt keringenek is, elõsegítik a katarzist és a konfliktusok kiürítését.
A számára a szeretet vallását megtestesítõ keresztény mitológiához kötõdve, a maga módján fejezi ki és teszi jóvá a múlt vadságait. Amikor találkoztunk vele Szentendrén, ahol él, egy lecsendesett embert láttunk magunk elõtt, aki jóindulatú tekintetét a dombokra és a közeli Dunához lefutó lankákra irányította.
Baksai József munkáját osztrák és német gyüjtõk kísérik figyelemmel, akik bizonyára nagyra értékelik azt a visszafogott, belsõ robbanásra kész erõt, amit festményei rejtenek. Pedagógus lelkû ember, aki mindenkivel, de fõleg a gyerekekkel meg akarja ismertetni a színek keverését, a tónusok harmóniáját, és az ecsetvonás örvénylõ keresztezõdéseibõl születõ vonalak elevenségét, a mozgások gazdagságát. Müvészetének lényege: felhívni a figyelmet, elõrelátni, felrázni, és figyelmeztetni a lelkiismeretet az ember és a természet közötti, konfliktusok és a félreértések felett álló összhangjának lehetõségére. Festészete ily módon a napjainkban átalakulóban lévõ hazájában zajló agresszív elhajlásokra, az élet terméketlenné tételére irányuló tevékenységekre figyelmeztetõ vészjelzés.
Legutolsó munkái higgadtabbnak, letisztultabbnak, nyugtalanságtól és erõszaktól kevésbé telítettnek tünnek. Fejlõdése a „Grál” (1993), a „Lakoma vagy halotti tor” (1997) és a „Kis próféták” (1997) óta a kegyes végtelen felé nyíló spirálként fogható fel. Utolsó képeit ennek a végtelenségnek a nosztalgiája itatja át. Ugy tûnik, nagyanyja halála megfosztotta õt az örökkévalóság érzésétõl, amely korábbi alkotásait kísérte.
Nem tudjuk, kinek köszönhetõ, honnan származik az a serleg, ami az élet vizét a lét folyójába önti, de e kérdésen túlmenõen, a mûvész az élet erejében való hitérõl tanuskodik.