Ardai szőnyegek

 Ardai Ildikó az az egyedülálló személyiség a magyar textilművészet területén, aki a műfaj minden ágában meghatározóan és folyamatosan van jelen idestova harminc esztendeje. Ez a jelenlét már önmagában is páratlan, és akkor még nem is említettük zsenialitását. Nem szokott ugyanis előfordulni, hogy egy művész a tértextil területén, a modern design térfelén és az archaikus technikán alapuló, népművészeti újjáéledés terén egyaránt a legjobbak közül való.

            Ardai Ildikó egész munkásságára jellemző, hogy ő az, aki a tárgyalkotó művészek között talán a legpontosabban valósítja meg azt a kapcsolatot a népművészet–magasművészet között, amit végül is a Bartók-féle ideának tartunk. Mindez igaz volt már a hetvenes évektől, ahogy a népművészeti formanyelvet értelemszerűen – azaz alkotóian – interpretálta. A tradicionális kézművesség mai funkciói mások, egyszerűen a feladatok és célok eltűntek, s vele a népművészet, mint olyan kihalt, vagy legalábbis eredeti formái nem élők. Ardai számára mindig rendkívül fontos volt a formálás eredeti alkotórészeihez való visszanyúlás, ami ráadásul eredetileg természeti formákhoz vezethető vissza.

A másik, a tradicionális népművészet anyagi és formai összefüggéseiből levont tanulság, követendő ideál az számára, hogy ezekben a tárgyakban – legyen az vesszőfonás, tértextil, vagy szőttes –, két pillérre épül minden, és ez nem más, mint a rend és a játék. Vannak szigorú alapok, amelyek a létrehozandó tárgy szerkezetét határozzák meg, hívják azt láncnak és vetüléknek, mint a textilszövésnél, vagy legyen karó és fonó, mint például a vesszőfonásnál. És ami ezen túl van, az a játék, ami megteremti a formát, a felépítményt, a milliárdnyi művészi variációt.

            Számára mindaz, amit csinál elsősorban magatartás, élet- és létforma, s hogy ebből aztán művészet is születik, az csak édes következmény, csodálatos hozadék. Különös módon a kiindulópont esetében szinte mindent meghatározott. Ez az alappont rögtön kettős: egyrészt találkozása a székely festékes szőnyeggel – annak technikája, motívumvilága, formakincse és a hozzá kapcsolódó attitűd –, valamint a mindettől nem túl távol eső finn kézművesség elveinek megismerése, megértése formálta meg emberi-művészi karakterét. A XX. század második felére már nem sok helyen maradt érintetlen a tradicionális technika, és természetszerűen a hagyományos díszítőkincs. A finn modern design tudatosan a tradicionális formavilágból építkezett, ami esetükben abból a különös történelmi helyzetből adódott, hogy a finn társadalom, Európában egyedüliként, teljesen paraszti kultúra volt, nélkülözve a nemzeti főúri, nemesi, polgári kultúrát s ennek minden nemzetközi stílusvonatkozását. Kulturális szempontból a helyzet kicsit hasonló volt a '70-es évek eleji Erdélyben is, mindenesetre a hagyományos eszközök és anyagok, s a belőlük megteremthető formavilág még fellelhető volt a csíki és kászoni székelység körében. Ardai a fizikai felfedezésen túl egy ennél talán még fontosabb dolgot is megtalált, annak megértését, hogy ehhez a témához, eredethez végtelen alázat és tisztelet szükséges. 

            Az előrehaladás csak lépésről lépésre történhetett, a régi típusú, keskeny, fekvő szövőszék technikai adottságai alapvetően határolták be a forma megteremtésének lehetőségeit. A hetvencentis szélesség, az egymást derékszögben keresztező lánc- és vetülékfonal szinte értelemszerűen vezetett geometrikus formarendhez. Ehhez kellett anyagban és színben, vastagságban és fizikai minőségben megfelelni tudó anyagot találni, ami a racka gyapjú lett, egy szürke-fehér, komoly tartású, nagyon karakteres matéria. Ez az alapanyag szívósabb, időállóbb, mint a többi gyapjú, tapintásra is más, elementáris, átható élményt ad a vele való fizikai érintkezés. A szövéstechnika, ezzel az anyaggal, a hagyomány keretein belüli, ugyanakkor számtalan lehetőséget foglal magába. Nem véletlen, hogy Ardai számára több mint három évtizede a kifogyhatatlan variációk lehetőségét biztosítja a szőnyegek terén is.
            A V.A.M. Design Központban megrendezett kiállításán 1970 és 2003 közötti művei voltak láthatóak, egy olyan ív, ahol minden összefügg mindennel, mégis, minden egyes műdarab teljesen önálló élet. Alkalmas a finom lépcsős rajz megjelenítésére éppúgy, mint a „konvencionális“ geometrikus foltok megteremtésére. Ardai persze a hagyományos motívumrendet felbontotta, mintegy újra értelmezte, de ettől a geometriai rend nem változott: késes, szarufás, sakk-kockás, prizmás, kockás-koszorús motívumvilág igen pontos párbeszédben van az ősi formarenddel. Az egyes motívumok, sávok, prizmák lüktetően váltakoznak, ismétlődnek, ugyanakkor nem teremtenek nyugtalanságot, és/vagy monotóniát. Ennek oka valószínűleg az lehet, hogy a vibráló geometriai rendszer igen kiegyensúlyozott színvilággal társul. Akár a szürke-fehér alapesetről van szó, akár pedig a finoman színezett szálakból szőtt szőnyegekről, ez a harmónia mindig jelen van Ardai tárgyain. 

            A kiállítás nagy időt ölel át a valóságban is, hiszen a hetvenes évektől napjainkig vannak jelen a szőnyegek. Másrészt az idő szellemi értelemben is jelen van, olyan műveken, mint a Leltár, vagy az Átjáró, melyeknél keskeny, különböző motívumokkal megszőtt csíkok helyezkednek el egymás mellett lamellaként belógatva, akár elfordíthatóan is. A régi és új formák párbeszéde, harmóniája valós és szellemi átjárást tesz lehetővé a szemlélő számára.

            A színes szőnyegek nem csupán modulációk, de olyan lehetőséget visznek tovább, ami az addigi, természetes színű rackákból hiányoztak.

 

            A szőnyeg-együttes java része beutazta már Európát (Párizs, Róma, Varsó, Bárfa, Berlin, Tallinn, Helsinki, Kuopio) az archaikus és modern kettős hatása mindenütt nagy sikerrel működött. A budapesti kiállításon harminc év minden fellelhető szövött szőnyege szerepelt, mégis az újdonság meglepetését okozták, így együtt. Ardai következő terve egy olyan kiállítás, ahol a szőnyegek és a fonott tárgyak – térben és síkban – együtt láthatóak, megmutatva, hogy számára az alkalmazott művészet és a magas művészet objektumai között nincs különbség.

 

 

Fitz Péter