Ábránd a hajóhoz

Oratórium
2009. május 10-június 7.
rendező: Mattyasovszky Zs. Péter

Krúdy Gyula

 ÁBRÁND A HAJÓHOZ

Ki sóhajtott?

Talán én, talán ő, tán mindenki, aki az óbudai parton ténfereg, gunnyaszt, kuporog, hanyatt fekszik, a kezén jár, a lába nagyujját mozgatja, kecske módjára ugrik, vagy a homokba dugja a fejét, amint ez a víz partján szokásos nyárias alkonyaton, midőn a bécsi gőzhajó fehéren, mint egy álom, püspöki méltósággal és a gazdag ember öntudatosságával elmegy a Dunán. Akinek ádámcsutkája van Óbudán, ilyenkor megmozgatja. Akinek hűtlen szeretője van, az a hajóba szeretne kapaszkodni. Akinek korgó gyomra van, az könnyet nyel. És akinek bármilyen bánata van, az mindaddig nézi az alkony büszke hattyúját, míg az ünnepélyesen eltűnik az összekötő vasúti híd mögött, ahol egy öngyilkosjelölt már várja a végszót.

Ki sóhajtott?

Talán valaki az erkélyen, akit alulról boldognak látunk - talán egy divathölgy a Szigeten, akiről a lehető megelégedettséget gondoljuk vadonatúj szürke harisnyái miatt - talán egy-egy szegény varróleány, aki jegyesével a pesti kikötő ingyenes helyén ül, de még itt is vidornak látszik - talán mindenki felsóhajtott, aki csendes napszállatnál a Dunát nézi, amikor arra a gőzhajó elhalad: reményteljesen, mintha csupa nászutasok turbékolnának fedélzetén, gazdag emberek keresnék új gondját a szórakozásnak, redőtlen arcú vőlegények utaznának menyasszonyukhoz, és előkelő úrnők várnák a hajószékeken a csillagok feltünedezését fejük fölött, mert egyéb szomorúságuk nincs.

Ki sóhajtott?

Talán a kemény rendőr, aki most foglalja el állomását a parti lámpás alatt, talán a rab, akit valahol messze most kísérnek börtönébe, talán a kereskedő, aki boltjában úgy gubbaszt, mint az elátkozott, talán a költő, aki a szegénység huszonöt fontos ólomgolyóját hordja lábain: és mind utazni szeretne, amikor a gőzhajó kürtje az unalom hangján megszólal, és mind vágyakozik túl a Duna kanyarulatain, ahol az esti köd és a lógó felhő bizonyosan egy szebb világot takar, ahol sohasem látott cifra tornyok alatt, színesfedelű házikókban barátságos, a csalódást még nem ismerő emberek laknak, ahol azok a tündéri tájképek sorakoznak, amely képekkel a gyermekek és lábtöröttek álmodnak, ahol kutakból mérik a mézet, és a betegek mind meggyógyulnak! 

Mindnyájan kalitkába zárt madárnak érezzük magunkat, midőn a piros hajókerekek, mint a ludak lábai verdesik a vizet; midőn lila és rózsaszínű kendőket lengetnek a gőzhajókról a boldogak, akik pár negyedóra múltán már a szomorúság unott városa körül őrködő gyárkéményeket sem látják; midőn felzendül ablakunk alatt a hajókürt, amelynek hangjában mindazoknak a boldog embereknek a hangját véljük, akik messze innen megelégedetten és jóllakottan sétálgatnak a város kapuinál, akik jószagú kertekben enyhe zenét hallgatnak napi fáradalmaik után, vagy kegyes hölgyeikkel cserélnek jótékony és andalgó szavakat, midőn belefáradnak a fülemilék fuvolájának hallgatásába.

Mindnyájan epedve nézünk a biztosjárású Wien, Budapest vagy a Schönbrunn után, amikor elpáváskodnak ők a nagy Dunán az estében, mint a kivételes lények otthonai, ahol egészséges férfiak és gyengéd nők mindazt elgondolják és átérzik a holdfényben ringatózó Duna fölött, amit valaha költők műveiben olvastak; ahol nincs kolduspanasz a csillagos éjben, és gyötrelem nélkül, reményteljesen közeleg az erdők felől a hajnal; ahol csak az ezüsthasú potyka ugrándozását figyelik meg a Dunán, nem pedig a bomlott madárijesztőként szálló, szélmalom karú öngyilkost, aki a hídról alábukik; ahol gyengéd, puha kelmékbe burkoltan, táncos cipellőben, frissen beillatosítva és élveteg piros ajkkal jár az élet, a bankópapiroson nincs sasköröm nyoma, se vakondverejték jele, a szónak nincsen rókafogó csapóvasa, se ecetszaga, a szívnek nincs boronája, csak pihés ágya, a szemnek nincsen kése, a kéznek harapófogója, a lábnak faltörő kosa, a hazugságnak iszapja... ahol azokat a boldog embereket sejtjük eltűnni a folyam távolságában, akiket többé sohasem látunk Pesten.

Ki sóhajtott? - Mindenki, aki ma este a gőzhajó után nézett. 

(1921)

Emberek, hajók, uszályok, bárkák, csónakok

Kiállításunk nem hajó- vagy hajózástörténeti bemutató, hisz az arra szakosodott, vízi közlekedéssel foglalkozó kollegák és az e tárgyban is szép számmal létező, elhivatott gyűjtők, valószínűleg sokkal szebben tudnának erről beszélni. Mi csak a múzeumunk gyűjteményeiben fellelhető hajózással kapcsolatos ábrázolásokat vettük számba s válogattuk ki a tárlat anyagát, nagyjából a dunai gőzhajózás kezdeti időszakától, az 1830-as évektől.

Pillanatképek ezek a talán mindnyájunkban megbúvó, enyhén vagy erősebben tetten érthető, s némi nosztalgikus ízt sem nélkülöző vágyainkról és az utazáshoz kapcsolódó gondolati és érzelmi belső életünkről is. Igyekeztünk a különféle járművek előszámlálásával felidézni az egykori gazdag dunai vízi életet.

A látogatók számára segítséget szeretnénk nyújtani, a gyermek- és ifjúkori vágyak felmerülése mellett, néhány állandóan jelenlévő, kísértő kérdés átgondolásához, gondolati tartalmának kiszélesítéséhez. Ilyen szándékkal került a falra a cégérkép, Román György olajfestménye, Szőnyi magányos csónakja és Ámos gyönyörű akvarellje. Olykor egy-egy lap konkrétabb történelmi emlékképeinket is felidézheti, pl. Alt Óbudai hajógyára, a Széchenyi karikatúra, II. Vilmos német császár budapesti látogatására reagáló karikatúra, az angol monitorok jelenléte Budapesten 1919 augusztusában, vagy az újra hídnélküli városok közötti csónakátkelés viszontagságai. S persze találkozhatunk különböző személyekkel és itt elsősorban nem a képek szereplőire gondolunk- bár az ő történeteik sem érdektelenek számunkra- hanem az alkotókra, akik a hasonló témákat oly sokféleképpen oldják meg és ezzel is hozzájárulnak a mi képzeletünk felszabadításához. Asszociációs játék ez egy kicsit, az interneten való szörfözés mintájára.