Fitz Péter:
Záborszky Gábor a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől kezdve különös, átmeneti pozíciót foglal el a kortárs magyar művészetben, a festészet, szobrászat, objektkészítés határmezsgyéjén járnak–kelnek munkái. Eredetileg a képfelület hangsúlyozása, testesebbé tétele volt festői célja, ennek érdekében nyúlt egyre plasztikusabb hatások megvalósítására alkalmas, tulajdonképpen tradicionális anyagokhoz, a műanyag kötőanyaggal kevert homokhoz, melynek segítségével képfelületei egyrészt rendkívül plasztikussá váltak, másrészt hatásukban a
megrepedezett földhöz, vagy éppen a paraszti építkezés tradicionális anyagához, a vályoghoz kezdtek hasonlítani. Ezt az utat folytatva teljes természetességgel távolodott el a hagyományos festői eszközök használatától, és egyre gyakrabban kaptak szerepet a képépítésben a természeti rekvizítumok: faágak, szalmatörek és hasonlók. Mindennek hatására a képfelületek egyre rusztikusabbak, földszerűbbek; töredezetten-repedezetten drámai plasztikai hatásokat hoztak létre.
A 80-as évek derekára kialakult visszafogott forma két irányú továbblépés lehetőségét teremtette meg. Az egyik a kifejezetten plasztikai irány volt: az addig reliefszerű természettel rendelkező képtáblák teljesen kiléptek a térbe. Vastag faágak közé vászonalapokat feszített, és a kialakított formákat a homokos, földszerű masszával fixálta és önálló, önmagukban is megálló szobrokat készített, kvázi állatfigurákat, totemre, idolra emlékeztető, rusztikus felületű plasztikákat. Ezek a szobrok ugyanakkor megőrizték képszerűségüket is, jobbára egynézetűek voltak - falhoz támaszthatók -, másrészt hatásukban elpusztult, ősi, tán sosemvolt civilizációk kultikus tárgyaira emlékeztettek. A kvázi szobrok szerkezetét a beléjük épített faágak eredeti formája határozta meg, a konstrukció így "emlékezett" a természeti formára, míg anyaguknak felülete, töredezettsége, karcoltsága a primitív népek barlangrajzainak illúzióját keltette.
A másik bejárható irány a relief, ahol a képforma továbbra is meghatározó maradt. A felhasznált, természeti anyagok illúzióját keltő megoldások ennél a műcsoportnál is hasonlóak: a világ legkülönbözőbb paraszti építkezéseinél használatos vályogfal hatása csendül vissza Záborszky kép- és relief felületein. A szobrokkal szemben ezeken a műveken antropo- és biomorf formák, ábrázolások is felsejlenek az alapfelületre festve, karcolva, domborítva, esetleg az alapmasszába beleépítve. Többé kevésbé megtartotta az alapfelület rusztikus zaklatottságát és ebbe építette bele a kissé más felületalakítási módszerrel kialakított képmotívumokat: nap, madár, ökör és társai. Feltűnő, hogy míg a képháttér megmaradt amorf, földszerű felületnek, addig a beleültetett, rátett, belekarcolt motívumok, képelemek ha nem is reális, de felismerhető formákat, ábrázolásokat hoztak.
A 90-es évek elejére néhány lényegi, de az addigi munkából fakadó változás történt Záborszky munkáiban. Az egyik technikai: az alapmassza, ami addig leginkább a barbár, kicsit durva, földszerűségre utaló, természeti anyagokkal kevert műanyag volt, teljesen értelemszerűen egy sokkal finomabb matériára cserélődött, az öntött papírra. Ezzel ugyan elveszett az az alaphatás, amely állandóan meghatározta Záborszky munkáit, illetve ez az alaphang sokkal légiesebb, kvázi keletiesebbre cserélődött. Természetes, hogy a papírmassza felületi és szerkezeti tulajdonságai mások: a papír anyagának struktúrája adja a képtáblák faktúráját, az anyagok felülete, azaz matériája itt veszi át a vizuális főszerepet. Ettől kezdve kettős értelmű mindegyik mű, hiszen egyrészt rendkívül puritán az eszköztár, a fogalmazás, ugyanakkor maga az anyag és felülete rendkívül gazdag. Ez a kettős természet a távolkeleti művészet sajátja, és gondolom Záborszky munkáinál sem véletlenül ötlik fel a nézőnek. A gondolkodásmód, a technika és az anyag is rokon a japán gyakorta művészetben használatossal. A papír reliefeknek plasztikájuk van, bizonyos szempontból közelebb állnak a domborműhöz, mint a táblaképhez. Másrészt felületük nem annyira szobrászi, sokkal inkább festői, ha nem számítom a papírmű már ismertetett anyagszerűségét. A visszagörgetésből, hajtásból származó, keretszerű formák esetében a plasztikai értékek emelkednek ki.
A másik változás színbeli: az addigi sötét monokróm alapkoloritot egyrészt felváltotta a világos - fehér -, másrészt megjelent az ezüst és az arany. Először a földképeken jelent ugyan meg, de ott mint értelmező szín, például napkorong. Az új, öntött papírtáblákon már önálló életre kelt, teljes felületeket foglalt el és ragyogásával uralja a művet. Az arany és ezüst használata a magyar és közép-európai festészetben történeti értelemben is ritka, kényes terület, mindenképpen bizantinikus ikonhatást idézi fel.
A legújabb, tehát 90-es években készült munkák a nagyfokú letisztultság jegyeit viselik magukon. Leegyszerűsödtek aképformák, ami persze az öntött papír következetes alkalmazásából is fakad. A nedvesen, alig szikkadtan hajtogatott papírtábla egyszerű geometrikus formák kialakítására korlátozza a lehetőségeket. A másik formai adottság a papírtábla vastagságából adódó reliefhatást eredményezi. Nagy, homogén felületek alakulnak ki és ezeken kap uralkodó szerepet a fény, amely arany- és ezüstfüst formájában jelenik meg. A csillogás, ami a legmeghatározóbb eleme Záborszky reliefképeinek éles kontrasztban áll a felületek már sokkal kevésbé rusztikus, kevésbé zaklatott faktúrájával.
A téma tekintetében is nagyfokú a letisztultság: már nem önmagában a természet és annak históriája jelenik meg, misztikus utalásokkal kolumbiánus, mexikói, avagy éppen magyar építkezési anyagokra és formákra, vagy netán a prehisztorikus ember barlangrajzaira. Helyette két főtéma uralja Záborszky munkáit: az egyik a fény, a maga szinte atavisztikus borzongásokkal teli, mindent uraló, mindenen átvilágló, csillogó ragyogás. Ez az ezüst és az arany. A másik pedig a kapu motívum, annak is ősi, archaizáló alapformája, az, amit az emberiség olyan nevezetes helyekről ismer, mint Mykene, vagy Stonehenge robosztus, misztikus, súlyos és ugyanakkor rendkívül leegyszerűsített szerkezete. Ezek az alapformák a száradó papírmassza hajtogatásából adódnak, de Záborszky alakításában végtelenbe nyíló kapukká válnak, melyek mögött fény ragyog, kézenfekvő, hogy mögöttük titokzatos helyek, mitikus történetek esnek meg.