Szirtes János:

Fekvő fa - fekvő kristály


Kiscelli Múzeum - Templomtér
1997. december 16 –1998. január 4.
A kiállítást rendezte: Lorányi Judit
A katalógust szerkesztette: Fitz Péter
Fordította: Béres Zsuzsa
Fotó: Lisztes Edina
Katalógusterv: Adamis Lukács
Nyomdai munkák: Mester Nyomda

A kiállítás támogatói: Budapest Főváros Önkormányzata, C3 Kulturális és Kommunikációs Központ, Lorrymage Hungary Kft., Magyar Iparművészeti Főiskola, Nemzeti Kulturális Alap, Művelődési és Közoktatási Minisztérium, Soros Alapítvány,Vajda Lajos Stúdió Kulturális Egyesület.

Fővárosi Képtár katalógusai 90.
Sorozatszerkesztő: Fitz Péter
ISSN 1416-4922
ISBN 963 7096 65 5
Felelős kiadó: dr. Bodó Sándor, a BTM főigazgatója
© Fővárosi Képtár és a szerzők


Szirtes János a kortárs magyar képzőművészet egészen egyedi alakja. A nyolcvanas évek sztárművésze mára mesterré érett. Nem túl gyakori eset a hazai művészetben, hogy egy hirtelen berobbanó tehetség évtizedeken át következetesen és töretlenül azzal foglalkozzon, több műfajban is egyszerre, ami izgatja, ami a legmélyéből fakad, úgy, hogy a művészetről, a lényegről megformált elképzelésétől soha nem tágít. A megvalósítás eszközei lehetnek sokfélék és szerteágazóak, központi mozgatója az a misztikus-művészeti tevékenység, amely nem kevesebb, mint fundamentális belső, emberi viszonyokról szóló manifesztáció. Lehet ez performance, festészet, installáció, film, szobrászat, rajz, akció, vagy zene, csak a kifejezés formája az ami változó Szirtes művészetében, a magva, a gondolat, ami ráadásul az ő esetében valószínűleg meg is előzi a művészeti teremtő aktust, az állandó. A kilencvenes években sok szó esett a mítoszról, kulturális, művészeti, történeti, hitbéli, kultikus és művészeti vonatkozásokban is. Szirtes esetében úgy hiszem mindez nagyon termékeny módon összegződik, mert tevékenysége egyszerre tudatos és ösztönös. Szemben Hegyi Lóránd interpretációjával, aki az írja: „..."összegyűjti" és "felhalmozza" a legkülönfélébb szférákban, legkülönfélébb esztétikai és mitológiai, vallási és rituális területeken "talált" mozzanatokat, s a maga individuális értelmezése, a maga egyszemélyes "változata" szerint illeszti őket egybe." Véleményem szerint sokkal inkább arról van szó, hogy az egyetemes kultúrában, hitekben és rítusokban csak a kifejezési formák, a megjelenés eszközei különbözőek, és a cselekvések eredete, a szimbolikus gesztusrendszerek mind közös és azonos emberi gondolatokra, a psziché működésére vezethetők vissza, mind időben, mind pedig földrajzilag. Tehát minden ilyen változat személyes, nem csak Szirtesé, illetve természetesen az övé is. Végső soron minden kultúrnép korábban "természeti" volt, csupán idő- és tradícióbeli a különbség. Ezért Szirtes működésrendszere teljesen egyetemes, merítési körét, és érthetőségét illetően is. Természetesen rendkívűl nehéz ezeket az emberi psziché alapelemeit alkotó érzéseket és fogalmakat, összefüggés rendszereket szóval definiálni anélkül, hogy komolytalan közhelysor ne alakulna ki felsorolás gyanánt. Szorongás, félelem, élet, halál, lét, nemlét, születés, elmúlás, fájdalom és gyönyör, vágy és gyűlölet, erőszak és gyengeség, brutalitás, a sor közel a végtelenségig folytatható, tetszés szerint bővíthető vagy szűkíthető. Ezek Szirtes alaptémái, azaz a világ. 
A performance, mint művészi tevékenység forma a 70-es években nem volt gyakori jelenség Budapesten. Jószerivel Erdély Miklós munkássága nyomán kapott létjogosultságot, mint művészeti kifejezési forma. Kicsit ironikus túlzással azt is mondhatjuk, hogy a 60-as évek legvégétől fogva Erdély egész élete egy folyamatos performance volt. Hatása Szirtesre is meghatározó fontosságú, ugyanakkor számára a 1972-től, de talán a 80-as évektől kezdve szinte a legfontosabb művészi kifejezési eszköz volt. Performance-ai száma még ma is meghaladja kiállításait, ami mindenképpen fontos jelzés. Ennek ellenére sem gondolhatja senki, hogy Szirtes elsősorban performer. Teljesen egyenrangú tevékenységi formákról van szó, még csak azt sem kockáztatnám meg, hogy egymást kiegészítő, kisegítő, egyensúlyba hozó, Gesamtkunstwerk jellegű. Kicsit közelebbről: a performance rekvizitumai soha nem válnak nála közvetlenül műtárggyá, dacára, hogy a felhasznált eszközök, elemek sokszor azonosak, mint amit mondjuk a festészetében használ. Tehát ha tüzet és füstöt alkalmaz az akció keretében, az sohasem ugyanaz, mint például a korom és füst felhasználásával készült festmények esetében, a performance hanganyaga nem azonos zenéjével. Egyszerűen a különféle tevékenységek nem kiegészítik egymást, hanem párhuzamosak.
Természetesen ugyanannak a művésznek különféle munkáiról beszélünk. A koromképek a kilencvenes évek elején ugyanazt a rejtőzködés, elfedés gondolatkört valósították meg a festészetben, mint teljesen más vizuális kifejezési mód segítségével a performace-nál használt, összekent maszkok. Nem az etnográfiai, vagy a barlangfestészeti toposz újraértelmezése a központi motívuma Szirtes különféle tevékenységeinek ezeknél az eseteknél, hanem az elleplezés. A koromkép alatt ott van a másik, az "igazi", de nem látható (nem szabad látni, nem érdemes látni, kár, hogy nem látom), de tudom, hogy ott van. Ugyanez, ugyanígy – és másként – a maszknál. Minden, ami látható az valós és mégsem az igazi, de ki tudja már, hogy milyen a valós és melyik az. Elég jellemző és valós élmény a 80-as 90-es évek fordulójáról és nem csak a művészet területén.
Az új képsornál – Fekvő fa-fekvő kristály – ami először megragadja a figyelmet, hogy Szirtes úgy teremtett valami egészen és gyökeresen mást mint eddig, hogy közben minden visszautal korábbi képeire. Közvetlen előzménye – előfutára és protagonistája – az 1996 januári Akció – Festészet című kiállítása volt a Bartók 32 Galériában. Az óriási képeket akvarellel festette, ami egyfelől a festészet technikai értelmében jelentős teljesítmény, hiszen az akvarell termeszeténél fogva nem a nagy méretek műformája, ő pedig 17 x 3 méteres képeket állított elő. „A nedves papíron a gesztus tovább él, tovább nő. Fejlődik, tehát arról szól, hogy húzok valamit — mondjuk egy vonalat — és akkor avval történik valami, ha olyan közegbe kerül. Elkezdi a maga életét élni...a gesztus találkozik egy olyan anyaggal, amelyik még a saját életét bonyolítja." (Akció-Festészet. Szirtes Jánossal beszélget Antal István. Balkon, 1996. 1-2. 33.o.). Szinte ennek az élő, önmagát tovafejlesztő megoldásról van szó az új sorozatnál is. Alapvető különbség persze technikai értelemben az, hogy most nem papír és akvarell a két szereplő, hanem vászon és tus, akrillal. Mégis a gesztus önálló élete motívum itt is maradéktalanul érvényesül.
Maga a gesztus is sokat változott. Míg a korábbi periódusokban kétségkívül jelentős szerepet játszott magának a festés műveletének folyamata, oly annyira, hogy a kész tárgy szinte a folyamat dokumentációjának számított, most a koncentráció magára a festésre vonatkozik. A festésért festett. Ennek megfelelően a firkaszerű, kicsit improvizatívnak ható vonalak, a totemisztikus jelek, vagy éppen a többrétegű lenyomatok, a gesztusformák eltűntek. Szerepüket a rendkívül tudatosan és gondosan irányított, szinte "kristályszerkezetű" fa- és faágformák vették át. Fehér alapon feketék, szinte geometrikus alakzatok, amelyeken időnként a fehér (a háttér), mint valami különös fluidum, át és áthatol. Téli képek, halott fák, vörös (nap, vér) foltokkal. A fák fekszenek. De ez az egész irodalmias leírás nem jelenti azt, hogy Szirtes valamiféle natúra ábrázolás felé mozdult volna el. A látvány geometrikus, de amorf.
A kiállítás természetesen most is installációs egészként működik. A festmények mellett a nagy fekete kristály – fémszobor – a kontraszt, a fekete lyuk, monolit. Ott van és nincs ott. Pontosan az ellentéte Jovánovics Nagy Hasáb-jának, amely uralta és birtokolta a teret. Ez úgy van jelen, hogy szinte nincs is ott. Az együttes – a képek és a szobor – rendkívül súlyos, statikus egységet alkot. Persze Szirtes nem lenne az aki, ha nem törné meg ezt a fenséges egységet egy dinamikus gesztussal és ezzel új, másféle egyensúlyt hoz létre. A térben monumentális videokivetítőn végtelenítve, rendkívül lassú ritmusban performance zajlik. Két lény – két lány – lassú, kimért mozdulatokkal, egyre felizzóbb szenvedéllyel közeledik egymáshoz, asztrálként símogatják egymást. Szinte nincsen nemük, ettől a hosszas jelenetsor nem pornófilmek módján, imitált vággyal, hanem valós, szépséges mozdulatokkal zajlik. Aztán a lágy mozdulatsorok egyre vadabbak lesznek, brutalitásba fordulnak. A jelzésrendszer rendkívül emberi, erotikus és semleges egyszerre. A végtelen lassú mozdulatok, a finom zörejek folyama betöltik a teret. Szirtes megint Szirteshez méltó.

Fitz Péter


Copyright © BTM