Jovánovics György:
"Ut Manifesttius atque apertius dicam"

Kiscelli Múzeum - Templomtér
1996. június 14 – július 14.

Fővárosi Képtár katalógusai 85.
A katalógust szerkesztette: Fitz Péter
Szöveg: Hans Belting, Jovánovics György
Fordította: Hajós Gabriella, Dagmar Kuri
Fotó: Bakos Ágnes, Jovánovics György, Körtvélyesi László, Makky György, Tihanyi Bence
Katalógusterv: Eperjesi Ágnes
ISBN 963 7096 58 2

Hans Belting: Kiállításmegnyitó

    Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még személyesen beléphetek egy régi Giorgione képbe. Hogy egyszer még személyesen ott állhatok ez előtt a rejtélyes antik síremlék előtt, amely még Giorgione-kép festett figurái előtt is elzárja a kép mélyébe vezető utat. És még is így történt. Az ilyen képnek mindenesetre nem szabad jelen lennie, hogy jelenlétünkkel mi tölthessük meg őt. Olyan Mnemoszüné ajándéka ez, akinek európai az útlevele. A kép itt van, mert itt vagyunk mi, és egy magyar művész keltette életre bennünk.
    Sosem gondoltam volna, hogy valaha is személyesen találkozom Giorgionéval, és hogy akkor Jovánovics György lesz a neve. Ott, amikor a modern művészet Édenkertjében, a Velencei Biennálén Giorgionéról faggattam, azt hittem, puszta véletlenről van szó. De azután rögtön tudtam, jelentenie kell valamit, hogy ma már nem fest, illetve csak az emlékezés láthatatlan színeivel fest. Tereket épít, amelyek képek, s amelyek képeket foglalnak magukba. A képek természetüknél fogva a távollét álarcai, amelyeket fantáziánkkal töltünk ki. Így értendőek a magyar szobrász, építész, festő, Jovánovics képei is (ez egyszer merészen különböztessük meg őket maguktól a művektől), Jovánovics ugyanis ismeri a paradoxont, hogy a jelenvalóság abból a láthatatlanból ered, amely ott rejtőzködik a látható műben.
    De véletlennek nincsenek. Egyébként az is véletlen lenne, hogy néhány éve olyan Európában élünk, amelyről hosszú ideig álmodtunk csak. Ez az Európa kétségkívül más képet fest, mint az ott álmainkban, de ez amúgy is csak realitás problematikája. Nekünk pedig maradtak az álmok. Amelyek pompásabbak lettek, egyúttal törékenyebbek, amióta megmutathatjuk egymásnak, megbeszélhetjük őket. Beigazolják közös hitünket, hogy a század összes vihara ellenére megmaradt egy csöndes Koiné, a kultúra közös nyelve, amelyből származnak a képek is: nem görög mint a hellenizmusban egykoron, hanem egyszerűen európai. Jovánovics képei európai álmok. Álmok és képek, erről szeretnék most beszélni. Hisz épp elég közöttünk a hitetlen és a csalódott. Ajánlom nekik ezeket a képeket.
    Európa azon közös képek helye, amelyeket a művész az európai imagináció elemeiből épít. Érvényes ez a “Nagy Hasábra” is, amelyet először Velencében láttam, s amelyet újra látok ma ebben a múzeummá lett egykori templomtérben. A “Nagy” Jovánovicsnál varázsige, ráolvasás, a rejtett nagyság mágikus megidézése. Ez a mű éppannyira tér, mint amennyire tartály, ereklyetartó: egy láthatatlan tér olyan látható formába zárva, amelynek finom fehér héjazata, ha elég soká nézzük, mintha áttetszővé válna. A filigrán, ablakszerű forma csak fantáziánknak engedélyezi, hogy átnézzen rajta, hogy belenézzen, hogy egyáltalán oda akarjon nézni. Hisz miért is kéne tudnunk, mi van valójában a hasábba zárva? Elég ha elképzeljük, miközben kíváncsiságunkat az az Erosz táplálja , aki szerelmes a láthatatlanba, a “tiszta túlkevésbe”. Ha tudnánk átcsapna az “üres túlsokba”, nézzünk csak utána Rilke Duinói Elégiáiban. A Hasáb egy ideát őriz, amelyet olyan nagyon nem is akarnánk megismerni. Még mindig őrzi azt az aurát, amely Walter Benjámin szerint a modernből túlságosan is hamar kiveszett.
    Hálás vagyok azért a párbeszédért, amelyet Jovánovics ezekkel a művekkel megnyit velem (velünk). Jobban tetszik egy párbeszéd, mint egy lehengerlő monológ, amelynek legfeljebb tapsolhatok. A fehér hasáb azonban, amelynek megvilágítása akárcsak egy kultikus tárgyé egy egykoron kultikus helyen, még egy antitézist tartalmaz. Arra a “White Cube”-ra emlékeztet engem, amelyről Patrick Ireland, New York-i művészbarátom beszél könyvében. A címe “Inside the white cube”, s a mai művészeti galériák szabvány teréről szól, amelyben a műtárgy kiválasztódása, a „celebrálás” történik. A „galériatér ideológiája” azonban, ahogy ő nevezi, a művészetben nem elkerülhetetlen a sors. Hiszen épp itt a szemünk előtt a szép antitézis: „a művészet helye” amely látható, de be nem járható, s amelyben, a galériákkal ellentétben, áruról szó sem esik.
    Jovánovics rengeteg húrt pendít meg bennem, mert hihetetlen érzékenységgel nyúl azokhoz az anyagokhoz s metaforákhoz, amelyek belső képeinkkel kötnek bennünket össze. Osztozom vele szeretetében az iránt az esztétikai tradíció iránt, amelyet egyes más konceptművészek igazságtalanul formalizmusnak bélyegeznek. A hatvanas évek végén ő is konceptművészként kezdte, de ez nála semmiféle ellentmondásban nem állt a forma ideáljával, illetőleg a megformázott ideával. Óvatos szójátékaiban a dadának is megvan a maga különös helye. Örömmel fedezem fel munkáiban az elleplezés metaforáját is, amely mögött csak elképzelhető jelenvalósága felerősödik, éppen mert leplezve van. A vélum. A gyolcs. A függöny. A csomagolás. Az aura rétegei, ahogyan azt a kép negatív teológiája kívánja: sajnos a kép negatív ontológiájáról nem beszélhetünk. A relief nyelvezete is ilyen, amikor fantáziánkat felszabadítja, és mégis elzárva marad előttünk.
    És akkor még itt van a fehér, mint a test és árnyéka felett aratott győzelem. A fehér a művet a prológus állapotában rögzíti, amikor még vázlat, ahol még nincsen törés mű és idea között. A modern művészet fogalmában ott rejlik a vágy az abszolútum iránt, amely egyetlen művel sem teljesülhet be. A művészet olyan imaginárius eszme őrzője, helytartója, amelyre a művek csak emlékeztetnek, utalnak, anélkül, hogy valaha is pontosan részleteznék. Ezt az eszmét, amelynek az utópia, mint minőség, elengedhetetlenül tartozéka, Honoré de Balzac korszakalkotó művésznovellájában, „Az ismeretlen mestermű”-ben /Le chef d’oeuvre inconnu/, amelyet inkább láthatatlan vagy lehetetlen mesterműnek kellene nevezni, a lehető legmélyebben megértette. A látható művészet magában foglalja a láthatatlant, amely lényegi számunkra. Ez a láthatatlan hatja át keresztül-kasul.
    Végezetül visszatérek arra műre, amely az árkádok mögött, az apszis derengésében izzik föl előttünk. Címe: „Részlet a Nagy Viharból”, bár a Giorgione kép címe csak annyi, hogy „Vihar” /Tempesta/: de tudjuk már, hogy a „Nagy” ráolvasó metafora a kis mű ellenében. Ha beszédem végére érek, a video képernyőjén ma meg fog szólalni a festmény. Mindannyian ismerjük Giorgione festményét, amely itt is van meg nincs is itt, amely egy igazi emlékkép, így ráismerünk arra a rejtély, falból és oszlopból álló romos építményre is, amely most itt áll a szemünk előtt, közelebb tehát, mint valaha is képen. De kevesen tudják, hogy ez egy antik síremlékre utal, egy mitikus pásztor sírjára, és hogy – ha a költőnek hiszünk – itt énekeltek először költői páros felelgetőst. Már Vergilius is tudta ezt, amikor szellemében visszatért a pásztor Daphnis sírjához, és ez inspirálta Jacopo Sanarazzot is, még Giorgione életében, amikor Vergilius szellemében megírta „Arcadia” című versét, amelynek belső képei a Giorgione festmény korabeli nézői előtt ismertek voltak. Tartottam erről egyszer egy előadást a párizsi École des Hautes Études-ön. Az ilyen sír a művészet földjén Arcadiában van. Poussin is tudta ezt, amikor megfestette híres „Et in Arcadia ego”-ját, jóval később, mint Giorgione, és jóval előbb, mint Jovánovics. Most már tudja kedves György-Giorgio-Giorgione, miért hatott meg annyira, amikor, akárcsak egy pásztor-költő, személyesen léphettem a sír elé, ahol a művészet mítosza született, a művészeté, mint siratóéneké egy nagy veszteség felett. A költészet tehát sírközelben keletkezett, a hiányt énekelte s panaszolta föl, az őrt, amelyet művészettel töltött ki. A művészet Arcadiában honol, olyan terepen, amely számunkra öröktől fogva elveszett, s amelyet csak a veszteségben birtokolhatunk.
    De Jovánovicsnak mindezt rég tudnia kellett, hisz hogyan hasonlíthatna egyébként a Giorgione-féle Vihar félig szétesett sírja emlékművére, amelyet az 1956-os forradalom mártírjainak emlékére egy budapesti temetőbe épített. Nem láttam még ezt a csodálatos munkát, amely olyan ritka pillanatban jött létre, amelyben egy ilyen mű egyáltalán létrejöhet, s amelyet ennek ellenére már akkor is fájdalmasan megkérdőjeleztek, holott történelmet csinált; Földényi F. László írt egy szöveget róla, s ez ma már a műhöz tartozik. A szöveg és a fotók révén képzeletemben mégis saját képem alakult ki műről. Az emlékmű egyrészt a művész oeuvrejében foglalja el a helyét, másrészt azonban azok között a felejthetetlen síremlékek között is, amelynek a halottak emlékezetét az ideológiák rontásáról szemmel láthatóan érintetlenül egy látható idea tiszta formáiba ültetik át. Egyazon program tisztán tartani az emlékezetet, s megtisztítani a művészetet, amint a kufároktól tisztították meg a templomot egykoron. Olyan látomás ez, amelyet tér és idő határaitól, egyúttal a művészet és a történelem közötti határoktól is megszabadulva, hálával fogadunk.
Szerkeszti: Marton Ádám
Copyright © BTM