Soós Tamás több éve foglalkozik a barokkal. Sokszorosan átírt barokkról van persze szó, majd olyan távolesik a Soós–féle barokk az eredetitől, mint a kiscelli téglafalak. Az évtizeddel korábbi „Caravaggio" (1985, vászon, olaj, 270 x 200 cm) is az idézet idézete volt — valódi transavantgarde fogás —, de azóta sok minden történt. A kilencvenes évekre kialakult új motívuma, a redukált figura, a ballusztrád motívum, amely embert jelez — nőt és férfit —, amelyet viszonylag homogén háttér előtt helyez el. Ez a kilencvenes évek alapképlete. Kezdetben a háttér vörös, és a figurák kékek, szorosan, szinte bezsúfolva jelennek meg egy–egy képtáblára tömörítve. Ennek a formának legjelentékenyebb darabja a „Barock–Melancholie" (1991, vászon, olaj, 200 x 130 cm) most is szerepel a kiállításon, mint kiindulópont, mérce.
Soós Tamás több éve foglalkozik a melankóliával. Melankólia egyenlő búbánat, mélabú, legalábbis az értelmező szótár szerint. Soós esetében sokkal árnyaltabb tartalmú a fogalom. Egy monumentális forma, amely szinte az ornamentika szintjéig redukált, foglalja össze mindazt amit az emberi testről, a férfi nő kapcsolatról, távolságáról és közelségéről, összetartozásról és taszításról mondani lehet. ...„köztünk a jeges űr lakik". Mindamellett Soós melankóliája internacionális is, a fogalom magyarul, angolul, latinul és németül is megjelenik mint képcím.
A kiállításon szereplő képek, hat év munkái, sorozattá állnak össze, a fokozatos távolodás sorává. A kilencvenes évek elején készült, már említett „Barock–Melancholie"-t közvetlenül megelőző két mű szerkezetileg sok azonosságot mutat. Az 1989–90-es „Barock Melancholia" fekete háttere előtt vörös, viszonylag közel álló figurái és az 1990-es „Baroque Melancholy" kék hátterű fekete alakjai azonos elvek szerint készültek. Egy képtáblán kapnak helyet, szinte összezsúfoltan, az alakok a képtábla tetejétől az aljáig szinte betöltik a vásznat. Ennek a típusnak még felfokozottabb variációja az „SBM" 1989-95 elnevezésű vászon, ahol a matt fekete háttér előtt nemcsak a két vörös figura zsúfolódik össze, hanem körébük, rajtuk a titokzatos három betű — SBM — (talál Soós-Barokk-Melancholia).
Az 1992-es képeken két döntő változás is történt. A „Melancholia" már két képtáblából áll össze, és a figurák (bábuk) a két szélső oldalon kapnak helyet, így a lehető legtávolabbra kerülnek egymástól. A háttér vörös és homogén, a figurák feketék. A köztük feszülő tér egyre nagyobb jelentőséget kap. A másik ekkor indított kép, a „Barokk Melankólia" (1992-95) szintén két részes, vörös hátterű, a fekete figurák a szélen, de közöttük a tér annyira feszült, hogy egy fehér felirat, "barokk melankólia" került közéjük. Ez a gesztus, mintegy villám összeköti-szétválasztja a két alakot.
Ez a szisztéma aztán tovább fokozódik az 1995-ös képeken. A képtáblák száma már három. A figurák ugyanúgy a szélső táblák szélén, viszont a háttérfelület már nem homogén, sőt igen gazdagon festett, sokrétegű, önmagában is igen gazdag, festői felületté transzformálódott. A „Melancholia" 1995-nél Soós megriadt: túl harmonikus a kép, így egy bizarr lila színt választott háttérnek, és hogy a disszonanciát még fokozza, a "melankólia" feliratot aszimmetrikusan a jobboldali táblára tolta el. Azonos szerkezetben, de lényegileg másról kezd szólni az utolsó előtti kép, az „STM", 1995 végéről. A három képtábla gazdagon festett fehér(!) háttere előtt grandiózus gesztusokkal felvitt fekete figurák állnak, szinte relief-szerűen magasodva ki az alapfelületből. A középső tábla horror vacuui-ját S·T·M felirat tölti ki. A hatás lenyűgöző.
És akkor a legutolsónak készült kép, a „Melancholia" (1996) kétségkívül összegzés, a folyamat jelenlegi végpontja. A fekete alapú – most már gazdagon felrakott hátterű – képen vörös figura, még a vörös hátterű képen fekete alak, és a két képtábla távol kerül egymástól, közöttük a semmi, amit a lehető legmelankólikusabb fény, egy neon felirat tölt ki, ami nem is lehet más, mint "melancholia".
Soós minimális eszközeit és formáit olyan gazdagon alkalmazza, amire valóban csak a barokk volt képes. De számára ez egészen bizonyosan nem stílus kérdés, képei végülis annyira barokkok, mint a kiscelli templom tere.
A figurákat megtestesítő forma olyannyira kulcskérdés számára, hogy ki kellett léptetnie a síkból, ezért négy szobor is megjelenik a térben, hogy párbeszélgessen vásznon megjelenített társaival. Ez a transzformáció egyszerre siker és kudarc: a térbe lépett alakok elvesztik transzcendenciájukat, ami a vásznon kétségkívül megvolt. Nyereség, mert plasztikai formájuk, valós felületük viszont olyan gazdag, figurájuk olyan drasztikusan jelenvaló, hogy ez minden spirituális veszteségért kárpótlás.
A hét portré valódi barokk idézet. Öntvény, ami persze ellentmond a barokk plasztika gyakorlatának. Másrészt széria (kópia), ismétlés, ugyanaz az öntvény hétszer. Mégis, mindegyik egy kicsit más pozícióba állítva más és más, s végül F.X. Messerschmidt karakterfejeinek parafrázisává válik a sorozat. Mindamellett az is kiderül, hogy Soós Leninre hasonlít leginkább. Ami szintén parafrázis, ha nem is barokk.