A Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum kortárs kiállításai és gyűjteménygyarapodása a kilencvenes években

---

    A Fővárosi Képtár az egyik legrégebben működő hazai képzőművészeti gyűjtemény Magyarországon. A gyűjtés a múlt század hetvenes éveinek végén indult meg, s több megszakítással ugyan, újra és újrakezdve – ahogy ez a hazai művészet történetében szokásos –, többé-kevésbé azonos célokat valósított meg, az éppen adott időszak kortárs művészetét gyűjtötte. Ma, amikor végre a kifejezetten kortárs művészet gyűjtésére létrehozott múzeum létrejött – a Kortárs Művészeti Múzeum / Ludwig Múzeum a várban – valamint több jelentős intézmény és közgyűjtemény is ugyanezen a területen dolgozik szerte az országban (István Király Múzeum Székesfehérvárott, a Szombathelyi Képtár, Janus Pannonius Múzeum Pécsett, vagy a Kortárs Művészeti Intézet Dunaújvárosban és a Paksi Képtár, hogy a legismertebbeket soroljuk) felvetődik, hogy mi a különbség a kiállítási és gyűjteményi politikák között?
    A Fővárosi Képtár esetében a kiindulópont rendkívül egyszerűen megfogalmazható, a jelenlegi gyűjtemény újjáteremtése a hatvanas évek elején indult. Egyrészt az eredeti gyűjtemény szellemének újraélesztése jegyében, másrészt az akkor aktuális és érvényes kortárs művészet gyűjtésével. Ez így ugyan nagyon prózaian hangzik, de nem szabad elfelejteni, hogy az időszak "kultúrpolitikája" nagyon erőteljesen ideológiai alapon állt, tehát a kiállítás, vásárlás lehetőségei – a művészet valós szempontjai szerint – igencsak behatároltak voltak. Másrészt kitűnő és bátor muzeológusok, valamint a Kiscelli Múzeum geográfiai helye (messze a városközponttól és a figyelemtől) lehetővé tették, hogy a múzeum a kor normáinál lényegesen bátrabban vásárolhatott meg olyan alkotóktól, akiknek erre egyebütt nem nyílhatott tér.
    A nyolcvanas-kilencvenes évektől egyértelműen az irányítja a kiállítási-vásárlási elképzeléseket, hogy a hazai művészet progresszív irányzataival foglalkozik a Fővárosi Képtár. A főváros képzőművészeti gyűjteménye, még akkor is, ha ma már szerencsére több kortárs gyűjtéssel és kiállítással foglalkozó intézmény létezhet, meghatározó szerepet játszik. Köszönhető ez elsősorban annak az egyenlőtlen fejlődésnek, aminek eredményeként a magyar művészet nagymértékben koncentrálódik Budapesten. Így a Képtár, – mint mindig is – a város művészetével foglalkozik, még akkor is, ha ez így kétségkívül rendkívül tágas meghatározás. Szűkíteni az érdeklődési kört elsősorban a "mit nem" körülírásával lehet: nem foglalkozik az alföldi festészettel, a hódmezővásárhelyi iskolával, a miskolci grafikusokkal, a pécsi műhellyel, a szolnoki iskolával és a sor folytatható az ABC végéig. A dolog mégsem elsősorban földrajzi, hiszen a művész lakhelye, a mű születésének helyszíne nem művészettörténeti kategória. 
    A rendező elv pedig az, hogy olyan művésznek vagy csoportnak kell kiállítást rendezni, akiktől a gyűjtemény számára vásárolni kívánunk. Ez egyfelől rettenetesen nagy felelőség, hiszen a múzeumi gyűjteménybe kerülés jószerivel az „örökkévalóságról” szól, az a műalkotás, ami egyszer múzeumi leltárba kerül, az nagy valószínűséggel ott is marad, tehát csak olyan tárgynak szabad bekerülnie, amelyről tudható, hogy időtálló értéket képvisel. A kortárs művészet esetében ez minden esetben kockázatos, hiszen végső soron csak az idő dönti el, hogy mi válik maradandóvá. Tehát bár az egyéni ízlés és értékítélet rendkívül fontos, egyéb megfontolásokat is érdemes szem előtt tartani. A Fővárosi Képtár ilyen szempontjai között szerepel, hogy a bekerülő mű mindenképpen illeszkedjék a már meglévő gyűjtemény folyamataihoz, a nyolcvanas évektől egyértelműen hiánypótlás is zajlott és zajlik még ma is. Tehát az előző három-négy évtized olyan műalkotásait is meg kell szerezni, amelyeket annakidején kulturpolitikai, anyagi vagy más, hasonló okokból nem lehetett.
    Másrészt a kortárs gyűjtés kockázatait boldogan lehet vállalni, hiszen egy mai mű megszerezhetősége jóval egyszerűbb és nem utolsó sorban anyagilag is előnyösebb, mint később, amikor a mű már az idő által megmérettetett és ára a bizonyítottan stabil értéke miatt már rendkívül magas. Normális viszonyok között a közgyűjteménybe kerülés komoly rangot ad a műnek és természetesen alkotójának is, így áttételesen befolyásolja a művész presztízsét, műkereskedelmi értékét, de valós művészeti helyét is. Tehát a kortárs múzeumi gyűjtemény alakítása komoly felelőséggel jár, hiszen egy ma igazolható és jónak tűnő értékítéletről 20-30 év múlva bebizonyosodhat, hogy nem volt igaz. Ezt a tévedést egy magángyűjtő megkockáztathatja, egy közpénzekből működő közgyűjtemény viszont nem.
    A feladat összetett, hiszen a kiállítások többé-kevésbé meghatározzák, hogy mivel fog gyarapodni a gyűjtemény. A Fővárosi Képtár kiállítási programjának kialakításakor mindig szem előtt kell tartani, hogy elsősorban saját kiállításainkról kívánunk vásárolni, tehát csak annak a művésznek, vagy irányzatnak szabad bemutatkozási lehetőséget biztosítani, akinek kvalitásai oly annyira ismertek és elfogadottak, hogy műve beemelhető közgyűjteménybe. Ez ma különösképpen nehéz, hiszen nap-mint-nap újabb tehetségek és irányok tűnnek fel. Ez feszültségeket okoz, hiszen a nyitottság elve legalább olyan fontos, mint az bizonyított értéké.
    A kiállítási koncepciókat szinte alapvetően határozza meg, hogy egy múzeum milyen időszaki kiállítási terekkel rendelkezik. A Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum helyzete ebből a szempontból igen különleges. Egyrészt, mint a Budapesti Történeti Múzeum része, a budai várban található épületben is rendezett képzőművészeti kiállításokat, egészen a legutóbbi időkig (1995), másrészt a Kiscelli Múzeum a helyszín. Itt 1992-ig, az állandó kiállítási terek mellett viszonylag szűkösek voltak a lehetőségek. 1992-ben nyílt meg a barokk romtemplom – a Templomtér –, mint a képzőművészeti időszaki kiállítások fő színtere. Ez természetesen szinte gyökeresen átalakította az adottságokat  – sokkal több tér lett – másrészt a terem lehetőségei nagyban befolyásolják az itt rendezhető kiállítások fajtáját is. A volt trinitárius templomot többször átalakították viszontagságos története folyamán, a második világháborúban találat érte és kiégett, majd mint romhalmaz tengődött a nyolcvanas évek végéig. A rekonstrukció eredeti célja kettős volt: kiállítási és színházi térré kívánták alakítani. Építészeti szempontból kitűnő megoldás született, a többször átépített struktúra fő vonalaiban megmaradt – csupán az ablakokat falazták be (az azóta kudarcot vallott színházi funkció miatt), korszerű világítási rendszert kapott ami rendkívül rugalmas műtárgyvilágítást tesz lehetővé, padlófűtéssel van ellátva, és megmaradt a vakolatlan, nyers téglafal, hiszen a korábbi templomi freskók mind elpusztultak. Új tetőszerkezetet kapott a rendkívül monumentálisnak ható tér, előre kialakított műtárgyfüggesztési lehetőségeket is kialakítottak. A tér hatása igen impozáns, bár méretei csalókák, sokkal nagyobbnak tűnik, mint valójában, ennek nyilván a huszonöt méteres belmagasság az oka. A tér mindössze ötszázötven négyzetméteres, ami három részre tagolt - szentély, főhajó és bejárati csarnok - valamint a központi tér oldalanként három-három pillérrel tagolt, ami alapvetően behatárolja a műtárgyelhelyezési lehetőségeket. A lenyűgöző tér nem nagyon viseli el az utólag betehető kiállítási installációt, vendégfalakat és hasonlókat.
A tér adottságai olyanok, hogy nagyban behatárolják, milyen kiállítást lehet benne rendezni. Hagyományos festészeti életműkiállításokra például kevésbé alkalmas, a csoportos, többrésztvevős tematikus összeállítások általában helyszűkével küzdenek, a belsőépítészeti installációt igénylő történeti anyagok is nehezen mutathatók ott be. Ugyanakkor nagyméretű festmények, képzőművészeti installációk és szobrok, videókivetítők számára elsőrangú, drámai teret biztosít. Ez a tér a maga nemében egyedülálló, minden művész számára komoly kihívást jelent, páratlan hatását nem lehet megkerülni, olyan műveket kell benne elhelyezni amelyek alkalmazkodnak és nem konkurálnak vele. Ez a tér olyan csoda, hogy miatta érdemes a Fővárosi Képtár gyűjteményeit ezen a városközponttól kissé távol eső helyen tartani – ahol óhatatlanul kisebb a látogatottsága, mintha központibb helyen lévő épületben lenne a múzeum – hiszen a világ tele van csodálatosabbnál csodálatosabb, gazdag gyűjteményekkel, amikkel Budapest képzőművészeti gyűjteménye valószínűleg sohasem lesz egyenrangú, itt viszont van egy olyan tér, amely utánozhatatlan és egyedi. Ezért teljesen kézenfekvő, hogy 1992. óta a Fővárosi Képtár kiállításait, az egyéb szempontok mellett, ez a tér döntően meghatározza.
    A kiállítások tematika szerint természetesen sokfélék. A 70-es 80-as évekre elsősorban az volt jellemző, hogy nagyobb, összefoglaló, életműveket bemutató kiállítások készültek, s gyakorta ezek már emlékkiállítások is voltak. Néhány ilyen kiemelkedő jelentőségű példa van, Martyn Ferenc életműkiállítása (1978),  Veszelszky Béla emlékkiállítása (1986), vagy pedig két évvel a halála után, 1980-ban megrendezett Ország Lili Labirintus című főművének bemutatója, melynek jelentős része a Képtár gyűjteményébe is került.
A nyolcvanas évek végének kiemelkedő jelentőségű művészeti eseménye volt Jovánovics György Berlini reliefjeinek és Tót Endre Absztrakt expresszionista munkák 1963-68 bemutatása. Az utóbbi kettővel már tettenérhető a kiállítási elképzelések megváltozása, Tót esetében egy élő művész korábban nem látható munkái kaptak nyilvánosságot, míg Jovánovics legújabb műveit itt mutatta be először a magyar közönségnek. 
    1992-től, az új kiállítási tér beléptével határozottan a kortárs művészet felé fordult a múzeum figyelme. Ennek a korábban már ismertetett Templomtér lehetőségén túl, minden bizonnyal a megváltozott kulturális miliő is az oka volt, hiszen a rendszerváltozás nyomán a képzőművészetben is végleg eltűntek az ideológiai behatások, s az általános figyelem valós művészeti jelenségek felé fordult. Az évi kiállítási szám a korábbi egy-kettőről nyolc-tízre növekedett.
    A program gerincét kétségkívül azok a művészek jelentették, akiknek pályafutása a hatvanas években indult. Zömmel az IPARTERV generációjáról van szó, de ez a meghatározás nem a csoporthoz való tartozást fedi, sokkal inkább arról van szó, hogy az ötven feletti, olyan művészek, akik a nyolcvanas évekig művészeti értelemben a rendszeren kívüliek voltak. Az általános hazai gyakorlattal szemben a Fővárosi Képtárban rendezett kiállításaik nem "kárpótlás" jellegűek voltak, azaz nem valamiféle adósságtörlesztés történt abban az értelemben, hogy korábbi, esetleg nyilvánosan nem bemutatott műveikből készült életműkiállításra kaptak volna teret, hanem mindegyikük új műveket készített, kifejezetten a kiscelli szereplésre. A névsor impozáns, még akkor is, ha a magyar kortárs művészet idősebb generációjának egészéről természetesen nem beszélhetünk. Bak Imre „Új képek” (1994), Birkás Ákos (1994), Jovánovics György: „Ut manifestius atque apertius dicam” (1996), Konkoly Gyula (1995), Lisztes István „Szobrok 1986-92” (1994), Kovács Attila: „Szekvenciák 1974-94” (1994), Maurer Dóra „A cethal gyomrában” (1996), Nádler István (1995), Swierkiewicz Róbert „Kelet kezd, nyugat befejez” (1994), Türk Péter: „Forró vágyam árnyékában ülni” (1996), Halász Károly: Taposott képek (2000), Haász István: Sárga képek (2000).
    Ezzel párhuzamosan zajlik az eggyel fiatalabb kortárs generáció – a negyven és ötven év közöttiek – bemutatása is, függetlenül attól, hogy az életkor esztétikai, művészettörténeti szempontból nem játszott szerepet kiválasztásukban, mégis, csak olyan művészekről van szó, akik mögött már jelentős életmű áll. Szintén véletlen, de számuk szinte megegyezik az idősebb mesterekével. El-Kazovszkij (1992), Fehér László (1993), Forgács Péter „Inventárium” (1995), Gellér B. István  „Leletek” (1998), Károlyi Zsigmond (1994), Lugossy Mária (1995), Soós Tamás  „Melancholia” (1996), Szirtes János  „Fekvő fa – fekvő kristály” (1997), Trombitás Tamás (1996), Vojnich Erzsébet (1997), Kicsiny Balázs (1999), Záborszky Gábor (1999), Gábor Áron (2000). Természetesen  a pályájuk eljén tartó művészek is kapnak teret: Chilf Mária (1998), Deli Ágnes (2000). És ha már az életkori bontásban vizsgáljuk a művészeket, a legfiatalabb, egyéni kiállításon, az 1966-ban született Chilf Mária volt. 
    A csoportos és tematikus kiállítások száma, mivel a tér kevésbé alkalmas erre, jóval kevesebb volt, mindössze nyolc csoportos és tematikus kiállítás, ahol több alkotótól szerepeltek művek. Détente (1992), Válogatás a Fővárosi Képtár XX. századi gyűjteményből (1992), Három francia művész (1992), Magyarország - azelőtt és azután (1993), Új szerzemények a BTM Fővárosi Képtárában 1985-1995, (1995), 12 művész Ausztriából és Magyarországról (1995), Mítosz, Memória, História (1996), „A létezés álma” – Fiatal japán művészek kiállítása (1997). Típus szempontjából eltérnek ezek a kiállítások, két gyűjteményi kiállítás foglalta össze a vásárlásokat, a több is pedig mindig valamiféle nemzetközi vonatkozású volt, még a Magyarország - azelőtt és azután című is, amely a hazai művészet ötven évét foglalta össze, eredetileg a washingtoni és New York-i közönségnek, majd a magyar néző számára Kiscellben is látható volt. Az osztrák-magyar kapcsolatok jegyében három kiállítás is volt, míg egy-egy francia és japán kiállítás jelenti még a nemzetközi kitekintést. 
    A Fővárosi Képtár közvetlen gyűjtőkörébe ugyan nem tartozik az egyetemes művészet, de ma már a világon sehol nem megengedhető, hogy kizárólag a nemzeti művészetre koncentráljon egy múzeum. Az egyetemes kortárs művészet összefüggéseibe csak akkor tud beilleszkedni a hazai művészet és közönsége, ha rendszeresen láthatók külföldi kiállítások is a hazai színtéren. Ez fontos a közönség, de a művészek számára is, áttételes, távolabbi célja pedig feltétlenül az, hogy viszonzásul magyar művészet is bemutatásra kerüljön külföldön. Ezért minden évben egy-két külföldi művész egyéni kiállítására is sor került. Jan Cremer (1990), Ernst Dagasperi, (1991), Moon Shin koreai szobrászművész (1991), Eugenio Carmi (1992), Helge Leiberg: Totentanz zu Budapest (1992), Kurt Benning [Károlyi Zsigmonddal] (1994), Lisztes István [Norvégiából] (1994), Charles Ramsburg  [Thury Leventével] (1995), Denis Laget [Franciaország] (1996), Vance Kirkland életműkiállítás [Denver, USA] (1997), Carol Ross szobrászművész [New York] (1997), Halász András: Sivatagi képek [New York] (1998), Jürg Da Vaz: A semmi öröme [Svájc] (1998),  Nádor Judit: Végtelen teremtés [Mallorca] (1999), Hermann Nitsch: Hatnapos játék Pronzendorfban (1999), Louise Bourgeois, Meret Oppenheim, Ilse Weber: Rajzok és munkák papíron (2000). 
    A kilencvenes években két kiemelkedő, összefoglaló kiállítást rendezett a múzeum a kiscelli épületen kívül. Az egyik Gyarmathy Tihamér életműkiállítása volt, a Budapesti Történeti Múzeum várbeli épületében, ahol az idős mester teljes pályája bemutatásra került a művész 80. születésnapja tiszteletére. A kiállításhoz részletes katalógus készült és kilenc alkotás gyarapította gyűjteményünket. A másik kiállítás a Svájcban élő magyar gyűjtő, László Károly gyűjteményi kiállítása volt, melyet a Műcsarnokkal közösen rendezett a Fővárosi Képtár. Ebből a gyűjteményből közel háromszáz alkotás került hosszú távú letétként a Kiscelli Múzeumba.
    A vásárlások terén Magyarországon az utolsó fél évszázadban soha nem volt ideális a helyzet. A kilencvenes években a Fővárosi Képtár a szerencsésebb, jobban ellátott gyűjtemények közé számít, még akkor is, ha a valóságos költségvetési összeg és a rohamosan emelkedő műpiaci árak közötti szakadék drámaian nő. A Fővárosi Képtárnak viszont sok hazaiilyen érdeklődésű közgyűjteménnyel szemben van gyűjteménygyarapítási kerete, amelyet pályázatok útján meg lehet duplázni, és durván 4-5 millió forintot lehet műtárgyvásárlásra fordítani. Az erősen kérdéses, hogy ezzel a nemzetközi gyakorlat szerinti hatást a műpiacra lehet-e gyakorolni – a világon mindenütt a múzeumi vásárlás a lehető legnagyobb rangot jelent a mű számára és nagyban befolyásolja a műpiaci értékeket – de a hazai realitás ezt a normálisnak tekinthető struktúrát még nem képes megteremteni. Viszont arra elegendő, hogy a múzeum minimális programját – a saját kiállításainkról minden esetben képesek vagyunk egy-egy művet a gyűjtemény számára megvásárolni – meg lehet valósítani, a gyűjtés folyamatosságát biztosítani lehet belőle. Ez évi hat-nyolc műalkotást jelent, ami kétségkívül nem sok, de valóság. Arra nyilvánvalóan nem elegendő, hogy a teljes hazai művészet áttekintését meg lehessen teremteni, de feltételezve, hogy a leglényegesebb és érvényes művészeti teljesítmények kerülnek kiállításra, így ennek műtárgyi dokumentációja a gyűjteménybe kerül.